Az, hogy e fejlődés-fejlesztés valóban meg tud-e állapítani szinteket, belső célokat és ütemezést, a nevelés mibenlétének szempontjából szinte részletkérdés, azonban ez a pedagógiai gyakorlat kulcskérdése, hiszen bármennyire is célként határozzuk meg a szocializációt, tudnunk kell, valójában minek a fejlesztésével és miként érhető el ez a cél. A fejlődéslélektani kurzusok nyújtanak betekintést e kérdés tudományos megközelítéseibe. Mint látni fogjuk, a különböző pszichológiai iskolák különbözőképpen ragadják meg a fejődést. Freud az egyén pszichoszexualitásának, szexuális viszonyulásainak alakulását tekinti a fejlődés fő áramának, míg Erikson a pszichoszociális fejlődés modelljével már összetettebb és az egyén egész életén át tartó fejlődést ír le, ahol egyes életkori-fejlődési szakaszokban a sikeres és a deficites fejlődés szindrómáit is megállapítja. Egyes életkorokban eszerint például az akarat hatalma vagy éppen az önkétely (1–3. év), a hűség vagy éppen a kapcsolatokban való kétség (12–20. év) a meghatározó fejlődési elem. Allport az én és az énkép fejlődésében látja megragadhatónak a gyermek fejlődési folyamatát. Jean Piaget az értelmi fejlődés – a gyakorlati pedagógiai munkában látszólag legközvetlenebbül alkalmazható – szakaszait határozza meg. De ebbe a felsorolásba illik egyebek mellett Maslow már említett szükséglethierarchiája is. A felidézett fejlődéslélektani modelleket a pszichológia egytől egyig relevánsnak tartja. A gyakorló pedagógusnak készülő hallgató számára nem is jelentene gondot ezeket egymás mellé helyezni s az egyes életkorok, fejlődési szakaszok mellett az érzelmi, szociális, értelmi stb. elemek fejlődésével egymást kiegészíteni. Ám az elméletek egyeztetése ennél valamivel bonyolultabb, hiszen szakaszolásukban eltérnek, fogalomrendszerük pedig sokszor nehezen feleltethető meg egymásnak. Létezik-e egyáltalán legnagyobb közös osztója e sok megközelítésnek? Létezik-e olyan megállapítássor, amely egyetlen modellnek sem mond ellent, sőt követi azok főbb gondolatait? Ha találunk ilyen fejlődésleírást, az nyilvánvalóan bármelyik szakmai megközelítéshez képest végtelenül leegyszerűsítő, sematikus, ám a pedagógiai munka értelmezése szempontjából mégis tanulságos.