A gyermekeken, tanítványokon túl természetes a kommunikáció a kollégákkal, a tágabb szakmai közösséggel. Kevesebb szó esik azonban a pedagógus kommunikációjáról az intézményen kívüli társadalommal. Egyes pedagógusok ugyan ritkán kerülnek abba a helyzetbe, hogy a társadalommal mint olyannal elegyedhessenek párbeszédbe. Egy egyszerű példa azonban talán megvilágíthatja e párbeszéd létét és jelentőségét. Nemzetközi szinten elsősorban az OECD tanárkutatásai nyomán igen sok információ áll rendelkezésünkre a pedagógusok társadalmi megítéléséről. A vizsgált országokban a pedagógusokról alkotott külső kép a következő kulcsfogalmakkal határozható meg: etika, bizalom, becsület, tisztelet, szaktudás. Amikor ugyanezt a vizsgált válaszadói kört arról kérdezzük, ezek után választanák-e vagy gyermekük számára javasolnák-e a pedagógusi pályát, a válaszok kulcsfogalmai megváltoznak, s a következők kerülnek előtérbe: fegyelmezési problémák, alacsony fizetés, adminisztráció. Nem kell hozzá különösebb szociálpszichológiai érzék, hogy a kulcsfogalmak eredetét megtaláljuk. Míg az alapvető kép az elvárásokból és nyilván a diákszemmel tapasztalt vonzó pedagógusszemélyiségek emlékéből táplálkozik, addig a negatív diagnózis forrása kizárólag a pedagógusok saját magukról, saját sorsukról folytatott kommunikációja lehet. A társadalom nem pedagógus fele sehonnan máshonnan nem szerezhet információkat a pedagógusi pálya említett árnyoldalairól, mint maguktól az érintettektől. S úgy látszik, nem csupán magyar sajátosság e negatív kommunikáció, esetleg életérzés. Az apró példa nyilván nem kérdőjelezi meg a pedagógusokra nehezedő fegyelmezési, adminisztrációs és egzisztenciális terheket, mégis magyarázat nélkül is tanulságos lehet mind énképük, mind a róluk kialakított kép vonatkozásában.