A társadalmi-történeti kihívások az ezredforduló Magyarországán is sajátos képet mutatnak. A magyar kötelező közoktatás történetében, mely Mária Terézia 1777-ben kiadott Ratio Educationis című rendeletével kezdődött, természetesen számtalan fordulat következett be az elmúlt évszázadokban. Az oktatás jelenét mégis az 1990-es rendszerváltozás és az azt megelőző évek kezdik meghatározni. Az 1980-as évek közepétől a szovjet megszállás alatt álló kelet-európai országok egyre többet éreznek a szabadság lehetőségéből, s ezt a szabadságot – érthetően – mindenféle kötelem alóli mentességként élik meg. Az oktatás területén az 1985-ben születő, mind a közoktatást, mind a felsőoktatást szabályozó oktatási törvénytől kezdve szűnik meg az országos szabályozás legtöbb eleme, mint például a szakfelügyeleti rendszer, mely a pedagógusok munkájának országosan szervezett szakmai ellenőrzését biztosította (tegyük hozzá, sok tantárgy esetében, több korszakban és területen nem kevés politikai ellenőrzéssel is vegyítve azt). Ezzel párhuzamosan az ugyancsak országos szaktanácsadói rendszer is megszűnik, mely nem ellenőrző, hanem tanácsadó jelleggel szerveződött egy-egy tantárgy és az azt tanító pedagógusok hálózatává, továbbképzéseket szervezve, tanácsokat nyújtva, szakmai kiadványokat gondozva. Lassan kikerülnek a vérkeringésből az utoljára 1978–79-ben életbe lépő kötelező tantervek és az azokhoz kapcsolódó egységes tankönyvcsaládok. Az 1980-as évek végén megszűnik az iskolaszerkezet megbonthatatlannak vélt egysége a hat és nyolc évfolyamos, akkor „szerkezetváltónak” nevezett középiskolák megjelenésével. A rendszerváltás után pedig a legnagyobb változás az intézmények fenntartásában következett be. Egyrészt megszűnt az állami fenntartás kizárólagossága (korábban „magániskolák” egyáltalán nem, az egyháziak közül pedig négy katolikus szerzetesrend, valamint a zsidóság által fenntartott összesen kilenc egyházi iskola működhetett). Robbanásszerűen jelent meg az egyházi fenntartású és általában „alapítványinak” nevezett intézmények egész sora. De a korábbi állami fenntartás egésze is komoly változáson ment át, hiszen – hasonlóan például az egészségügyi intézmények kezeléséhez – az egységes és központi állami fenntartás jogát és kötelezettségét döntően a települési önkormányzatok vették át. Az önkormányzatiság értelmezése Magyarországon a lehetséges paradigmák közül valamennyi település autonómiája felé tolódott el, vagyis hazánkban az oktatásügy fenntartása közel 3200, többségében roppant kicsiny település feladata lett, szemben például a hasonlóan önkormányzati alapú finn oktatási rendszer országosan mintegy 20 önkormányzatra épülő struktúrájával. A szabadság érzete az elmúlt évek alatt több válságtünetet is produkált, melyeknek sokféle diagnózisa készült. A következőkben a két legismertebb helyzetelemzést és stratégiai javaslatsort mutatjuk be.