A második világháború után kibontakozó jóléti állam előzményei már az 1920-as, 1930-as években, sőt még előbb is jelen voltak Európában. A modern értelemben vett jóléti rendszerek kialakulásának kezdőpontjaként az 1880-as években Németországban Bismarck által életre hívott törvényeket tekintik, melyek baleset-, betegség- és nyugdíjbiztosítást létesítettek az ipari munkások számára. Ezt követően a századfordulón más országokban is születtek jóléti törvények, melyek vagy a német mintát követték, vagy más logikát alkalmaztak. Közösek voltak viszont e törvények abban, hogy szakítást jelentettek a szegénygondozás korábbi formáival. Addig az európai társadalmakban a szegénygondozás rendszerint a vagyontalan és keresetképtelen emberekről való gondoskodást jelentette – ami elsősorban a család feladata volt, s csak hozzátartozók hiányában léptek be külső tényezők a gondoskodásba –, s leggyakrabban lokális, gyakorlatilag községi feladat volt, illetve az egyházak vettek még részt benne, valamint esetleg jótékonysági célra alakult magánegyesületek. A 19. század végén elinduló jóléti fejlődés ehhez képest két újdonságot hozott. Egyrészt ekkor a központi állam lépett be a szegénygondozásba, törvényekkel teremtve új intézményeket, másrészt pedig a gondoskodás célszemélyeinek köre is változott, mert immár nem a vagyontalan és munkaképtelen emberek ellátásáról volt szó – bár természetesen ezt is meg kellett oldani továbbra is –, hanem az ekkoriban születő nagyipari munkásréteg vált a szociálpolitikai gondoskodás tárgyává. Az ipari munkásság jövedelme Európa-szerte magasabb volt, mint az agrár foglalkozású rétegek jelentős részéé. E jövedelem viszont könnyen vált bizonytalanná, ha a munkás megbetegedett, vagy balesetet szenvedett, vagy megöregedvén veszített munkaerejéből – ami a várható élettartam gyors növekedésével mind gyakoribb esetté vált –, s ráadásul az általában a nagyvárosokban tömörülő munkásság ilyen esetekben nem élvezhette a közösségi gondoskodás hagyományos formáit, hiszen gyakran hiányzott esetükben egy tágabb család, amely bizonyos védelmet nyújthatott volna, illetve a városok – a munkásság nagy létszáma miatt – sem voltak képesek gondoskodni róluk úgy, mint kisebb községek a néhány keresetképtelen és rokon nélküli szegényről. Szükségessé vált tehát az állam közreműködése – aminek persze politikai szinten a munkásmozgalmak voltak a kiváltói –, hogy kezelni lehessen a nagy tömegű munkásság új típusú szociális problémáit.