Egy a 19. századra visszamenő hagyomány a nyelveket három fő típusra osztja annak alapján, hogy a morfológiájuk (elsősorban az inflexiós morfológiájuk) általánosságban hogyan szerveződik. Az olyan nyelveket, amelyekben a legtöbb szó monomorfémikus és nem mutat variabilitást, izoláló nyelveknek hívjuk; ilyen például a sztenderd kínai (mandarin, putong-hua). Ezekre a nyelvekre az jellemző, hogy a morfémák és a szavak szintje között lényegében nincs különbség, ragozás és szóképzés nincs, a szófaji kategóriák is lehetnek rugalmasak (vagy csak szintaktikai környezetek által meghatározottak, mivel morfológiai tulajdonságai a szavaknak nincsenek). Az agglutináló nyelvekben a szavak jellemzően polimorfémikusak, morfok szekvenciáiként írhatók le; az ilyen nyelvek gazdag ragozásokat mutatnak, és a fentebb bevezetett terminológiában szóalapú a morfológiájuk. Tipikusan ilyen nyelv a magyar. A flektáló nyelvekben a szavak szintén polimorfémikusak, de jellemző rájuk a morfológiai fúzió. Szemben az agglutináló nyelvekkel a flektáló nyelvekben a szavak sokszor nem bonthatók szét morfok szekvenciáira, és gyakoriak a kötött tövek; az ilyen nyelvek morfológiája jellemzőbben gyök- vagy tőalapú. Klasszikus példa erre a típusra a latin vagy az ógörög. Sematikusan a nyelvtípusokra jellemző morfológiai szerkezetek így ábrázolhatók: