É. Kiss Katalin, Gerstner Károly, Hegedűs Attila

Fejezetek a magyar nyelv történetéből


A személynevek

A magyar tulajdonnevek ősmagyar kori történetéből (a források hiánya miatt) konkrét példa nem idézhető. A korai névanyag és a rokon nyelvi névadás analógiája alapján azonban valószínűsíthető, hogy a személynévadásban az ősmagyar kor elején léteztek a névvarázzsal összefüggő nevek (óvónevek, kívánságnevek, totemisztikus nevek), és azzal össze nem függőek is. A korai névanyag jellemzője, hogy ún. szónevek alkotják: a szó közszói jelentése felismerhető és valamiképpen összefüggésbe hozható azzal, akit megjelöl. Ezek a nevek többnyire egyeleműek, magyar közszókból állnak (1171 Vrumes [Örömes], 1174 Numwog [Nemvagy], 1199 Nog [Nagy], 1211 boudog [Bódog], Ereus [Erős], Zeuke [Szőke]). A török nyelvi érintkezés következtében török közszóból álló tulajdonnevek is bekerültek a magyar személynév-rendszerbe, az ősmagyar kor végén ezek felbontják a magyar közszói eredetű névrendszert, kialakul a jelnevek csoportja: 1200 k.: Saroltu, 1211 Thiuan, 1223 Boica, 1280 Alpra. Szintén jelnevek a kereszténység felvételét követő évszázadokban terjedő, martyrologiumi és bibliai eredetű nevek: Péter, Pál, András, Márton. Ezek divatja (együtt a hiedelemmel, hogy a szent, akiről elnevezték az egyént, mintegy védi „pártfogoltját”, vagyis „védőszent”) lassacskán kiszorítja az egyént jellemző szóneveket. Örök igény azonban az elnevezések gyakorlatában, hogy a név ne csak címke legyen, hanem jellemezze is a névhordozót (kinézete, jelleme, hovatartozása, foglalkozása stb. alapján). Ennek az igénynek a címke jellegű keresztény név csak újabb elemmel való bővüléssel tud megfelelni, s főként ez az igény hozta létre (más igényekkel együtt: számontartás az adózáshoz, birtokigazolás, családhoz tartozás jelölése, nyugati irányú minták) a családnevek kialakulását. A családnév kialakulása a főnemesség körében ment végbe először, ezt követte a második névelem kialakulása a kisnemesek, városi polgárok s legkésőbb a jobbágyság körében. A 13. század végére már számos ember kettős nevet viselt, és a két név sorrendje a közbeszéd használatában mindig családnév + keresztnév, ezt számos helynévi adat bizonyítja: 1319 Inakfiapeturfelde, 1312/1315 Bokfya Benedukfolua, 1366 Feyriuanfalua, Gyurgfiamyklows-falua (az összeírások, jogbiztosító iratok latin formulái: „filius”, „dictus”, „alio nomine” stb. nem adnak számot az élőbeszéd gyakorlatáról). A családnevek állandósulása, öröklődővé válása azonban hosszú folyamat, elnyúlik a 16. század közepéig, a társadalom egyes csoportjainál még tovább (a Habsburg Birodalomban a zsidók családnévhasználatát II. József 1787-es rendelete teszi kötelezővé). Néhány adat az ingadozásra: „Felsőőr 1549 Töll másként Racz; Nagykőrös 1687 Komé Gyurka, 1688 Bánn Gyurka, 1689 Bánn alias Komé Gyurka; Nagyecsed 1704 Rósa vagy Kopasz Miklósnak” (Hajdú 2003. 756). A családnevek 1787-es rendeleti rögzítése után a spontán névváltozások megszűntek, a rögzített s ez által az egyéntől elidegenedett családnév természetes kiegészítője a ragadványnév lett. E harmadik névelem csak ritkán került be az írásbeliségbe, de használatuknak megvan a közösségépítő, -összetartó ereje (Németh Józsefné, Fákszi; Hessel László, Csikkes).

Fejezetek a magyar nyelv történetéből

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2018

ISBN: 978 963 454 247 6

Hivatkozás: https://mersz.hu/e-gerstner-hegedus-fejezetek-a-magyar-nyelv-tortenetebol//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave