A kötődési minták átadásának közvetítő mechanizmusait kereső kutatások kezdetben az anyai szenzitivitás minőségét feltételezték meghatározónak, Ainsworth és a klasszikus vizsgálatok eredményei alapján. Ugyanakkor de Wolff és van IJzendoorn (1997) metaelemzése bizonyította, hogy az anyai szenzitivitás ugyan jelentős, de nem kizárólagos szerepet játszik a gyermek kötődési stílusának alakításában (lásd a 4. fejezetet). Grossmann és munkatársai (2002) vizsgálatai rámutattak, hogy az anya és az apa kötődési mintáinak a gyermekre történő „átadásában” eltérő tényezők lehetnek hangsúlyosak. Fonagy és munkacsoportja (Fonagy és munkatársai, 1991, Steele és munkatársai, 1991) pedig a szülői reflektivitás és a válaszkészség között találtak meghatározó kapcsolatot. Van IJzendoorn (1995) több tanulmányt áttekintő metaelemzése világított rá, hogy a Felnőttkötődési interjú alapján megállapított kötődési stílus ugyan kapcsolatban áll a szülői válaszkészség és a szenzitivitás minőségével, de ezek közül egyik sem bizonyult olyan, statisztikailag erős közvetítő tényezőnek, amely biztonsággal bejósolta volna a gyermek kötődési mintázatának és a szülő kötődési stílusának az együtt járását. Van IJzendoorn (1995) „generációs átviteli résnek” (389.o.) nevezte ezt a problémát. A fogalommal azt kívánta érzékeltetni, hogy az addig megvizsgált tényezőkön kívül más változók is szerepet játszhatnak a kötődési minták generációs átadásában, sőt talán még jelentősebb szerepet, mint az addigi kutatások gondolták.