A Kötődés-trilógia második kötetében Bowlby a szorongás és a félelem természetét, humánspecifikus jellegét, eredetét, adaptív funkcióját és pszichopatológiai következményeit tárgyalta jóval részletesebben, mint az 1950-ban írott Szeparációs szorongás tanulmányában. Külön fejezeteket szentelt annak leírására, hogy melyek azok a specifikus veszélyhelyzetek, amelyek az ember számára kiemelt jelentőségűek. Az állatvilággal szemben az emberi lény esetében rendkívül összetett, hogy mit érzékel veszélyesnek. Míg a csecsemőkorban ezek a jegyek egyértelműek – ijesztő, intenzív ingerek, illetve az elsődleges gondozó jelenlétének a hiánya –, addig a fejlődés folyamatában ezeknek az ingereknek a tárháza bővül. Részben a kulturálisan tanult veszélyforrásokkal, másrészt a képzelet által létrehozottakkal. Bowlby kiterjedt klinikai tapasztalatára és mások által összegyűjtött adatokra támaszkodva írta le az erre vonatkozó megfigyeléseit. Freud szorongásteóriájával szemben mindvégig fenntartotta saját álláspontját arról, hogy a szeparációs szorongás és – annak tartós fennmaradása esetén – az általa okozott patológiák csakis a kötődéselméleti keretben érthetőek meg.