A sajtószabadság alapvető feltétele annak, hogy a társadalom tagjai tájékozottak legyenek a közügyekről, ez alapján pedig véleményt alkothassanak, illetve azt kinyilváníthassák. Pogácsás Anett szerint a sajtó szabadságának biztosításával a jogalkotó arra is törekszik, hogy a társadalom tagjai számára megfelelő fórum álljon rendelkezésre a nyilvánosság előtti megnyilatkozásokhoz. Így tehát az államra hárul az a feladat, hogy a sajtópiac szereplői számára jogokat és kötelezettségeket határozzon meg. Ezáltal kell megteremtenie a polgárok hatalomba való beleszólásának lehetőségét is (Pogácsás, 2014: 97–98.). A média működését felügyelő és szabályozó intézményrendszerek (médiahatóság, közmédia felügyeleti testületei, elnökök, vezérigazgatók stb.) meglehetősen vegyes képet mutatnak a modern polgári demokratikus államokban. Egyes országokra (többnyire nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező államok) a jogi szabályozás hiánya, de legalábbis minimális szabályozási joganyag jellemző erős önszabályozás, szokásjog, íratlan szabályok mellett. Máshol nagyon is részletes jogi normák és ezek mentén működő intézményrendszer jellemzi az adott médiarendszert. Ezekre az államokra általában jellemző, hogy a joganyagot megalkotó politikai alrendszer tagjai alapvetően a minél nagyobb befolyás és ellenőrzés megtartásában érdekeltek, így a médiajog nem ritkán a politikai hatalom megtartásának az eszközévé válik. A befolyás mértéke függ az adott állam történelmi hagyományaitól, a politikai alrendszer rekurzivitásra való képességétől, de a társadalom hatalommal szembeni érdekérvényesítési képességétől is. Zsolt Péter ennek kapcsán rámutat, hogy az esetek sajnos ritkán szólnak ilyen önkéntes politikai belátásról. Szerencsésebb országokban inkább a civil társadalom kényszeríti ki a politikai alrendszerből az önkorlátozást: