Amikor India 1947-ben független lett, elkezdődött az alkotmány megszövegezése, amely végül 1950. január 26-án lépett életbe. 1976-tól alkotmánymódosítással az állam önmagát szekulárisnak határozza meg. Az alkotmány 25. cikkelye biztosítja a szabad vallásgyakorlást minden állampolgára számára. A korlátokat csupán a közrend fenntartása, az erkölcsi és egészségügyi megfontolások jelenthetik. A 25. cikkely kimondja, hogy az egyes vallások vallási kérdésekben intézzék a saját ügyeiket. A vallásszabadság nem tükrözi a társadalmi és gazdasági gyakorlatot. Ugyanakkor a jogalkotás és a jogrend másról szól. Indiában ma sincs egységes polgári törvénykönyv. Létezik egy polgári törvénykönyv külön a hinduk – és az e tekintetben velük egy kategóriába sorolt buddhisták, dzsainák és szikhek – számára, egy külön a muszlimok számára, egy a keresztényeknek – amely az egykori portugál alapú, goai törvényeket tartalmazza – és végül egy a párszík részére. Ezek a polgári törvénykönyvek messzemenően figyelembe veszik az évszázados vallási hagyományon alapuló tradicionális törvényeket, szokásokat. 1955-ben elfogadták a hindu házassági törvényt, 1956-ban pedig a hindu örökösödési törvényt, majd még ugyanebben az évben a hindu kiskorúsági és gyámsági törvényt, végül pedig a hindu örökbefogadási és ellátási törvényt. Ezek a törvények ellentétesek a dharmasásztrával: tiltják a poligámiát és a gyermekházasságot, és biztosítotják, hogy a nők ugyanannyit örököljenek, mint a férfiak. Ezeknek a tilalmaknak volt már előzményük a brit-indiai törvényekben. A független állam tehát nem tért vissza Manuhoz vagy egyéb dharmasásztrákhoz.