Móhandász Karamcsand Gándhí,47 a harmadik kasztbéli, Angliában tanult jogász a kezdeti otthoni sikertelenségek után 1893-ban Dél-Afrikában vállalt megbízatást. Már érkezésekor megtapasztalta, miként bánnak a helyi fehér hatóságok egyebek között az indiaiakkal. A különböző tartományokban, főként Natalban mintegy nyolcvanezer indiai szerződéses munkás dolgozott, akiket minden joguktól megfosztottak. Nyomukban sok indiai kereskedő is megtelepedett, ők hívták Gándhít, hogy képviselje az ügyeiket. Gándhí azonban felismerte, hogy az egész ottani indiai népesség jogaiért kell síkra szállnia. Küzdelme majd húsz esztendőn át tartott – nem csak az apartheid rezsim ellen, hanem azért is, hogy az indiai közösségen belül reformokat vezessen be. Ez alatt az idő alatt munkálta ki politikai eszközrendszerét, és szilárdította meg értékrendjét. Azt tartotta, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, a politikában is szükség van az erkölcsre. Ugyanakkor nem lehet és nem is kell erőszakkal szembeszegülni a kormányzattal. Erőszak nélkül kell megtagadni az engedelmességet az igazságtalan törvényeknek. Ragaszkodni kell az igazsághoz, az igazság erejéhez – ez a szatjágraha, és e tanítás követője a szatjágrahí. Az erőszaknélküliség, az ahimszá, mint láttuk, Asóka óta része volt az ind hagyománynak. Az Indiában már használt és ismert szvarádzs tartalma tetszőlegesen változhatott: jelenthette az uralmat önmagunk felett, de jelenthette az önkormányzatot, majd később a teljes függetlenséget is. Gándhí felismerte, hogy társadalmi reform nélkül a szabadság Indiában nem sokat érne. Elsőként hangoztatta és maga is tevőlegesen gyakorolta az érinthetetlenekkel szembeni megkülönböztetés eltörlésének szükségességét. Azt hirdette, hogy szükség van oktatásra és a foglalkoztatás bővítésére házi fonás és szövés révén, tehát egy olyan konstruktív programra, amely átalakítja a társadalmat. Olyan nyelvezetet használt, amelyet az írástudatlanok is megértettek.48 Olyan gyakorlatokat vezetett be, amelyek Indiában köztiszteletben álltak: például az imanapokat és a böjtöket, amelyeket aztán a politikai nyomásgyakorlás eszközeként használt fel. Hangsúlyozta, hogy az igazságért nem szégyen börtönbe menni, szenvedést vállalni. Kiváló lélektani érzékkel rendelkezett, tévedhetetlenül választotta ki a hangnemet és a mondanivalót egy-egy politikai szituációban. Rengeteget írt,49 folyóiratokat adott ki. Már Dél-Afrikában, később pedig Indiában is nagy hatású beszédeket tartott a tömeggyűléseken. Képes volt megszerezni a politikai pártok számára a tömegtámogatást, és jobbára ellenőrzése alatt is tartotta azokat. Később, már Indiában gyakorlatilag a társadalom minden rétegét szembefordította a brit uralommal, bebizonyítva, hogy az valamennyi osztály és réteg érdekeit sérti. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy képes volt konszenzust teremteni egymással ütköző érdekek esetén is. Amikor 1914 végén visszatért Angliába – előtte Dél-Afrikában Smuts tábornokkal aláírt egy megállapodást, amelyet aztán később semmibe vettek –, Indiában ünnepelték, és sürgették, hogy kapcsolódjon be a politikai életbe. Gándhí azonban nemet mondott arra hivatkozva, hogy húsz évig élt távol, nem ismeri az aktuális helyzetet. Egy évig inkább csak utazgatna Indiában, hogy lássa a valóságot.