Chomsky korai innátista felfogása három érvet sorol fel amellett, hogy felújítsa a nyelvre nézve azt a hagyományos értelmezést, melyet angolul 1967-ben megjelent vitaindító cikkében Leibnizre hivatkozva idéz (Chomsky 1974, 95): „Az eszmék és az igazságok úgy születnek velünk, mint a hajlamok, a képességek, a testalkat, vagy a természetes adottságok […] A tapasztalat ezeknek a veleszületett struktúráknak az előhívására, nem pedig a létrehozására szolgál.” Chomsky három érve a nyelvhasználat kreativitása, a mondatértelmezés elveinek elvontsága és a nyelvi struktúra egyetemessége. A filozófiai jellegű értelmezésekben középponti ingerszegénységi érvelés itt is megjelenik már: túl bonyolult a nyelv ahhoz, hogy bármiképpen is tanulható lenne. A nyelvhasználat kreativitását vélelmezve, miképpen azt már nevezetes Skinner (1957)-recenziójában (Chomsky 1959) is kiemeli, meglehetősen elnagyolt általánosításból indul ki. Azt hirdeti, hogy a korabeli tanuláselméletben használt gyakorlási és tanulási elvek empirikusan nem magyarázzák a nyelv használatát és a nyelvelsajátítást. „Az az elképzelés, hogy a mondatokat vagy a mondatformákat asszociáción, kondicionáláson keresztül, vagy »begyakorlással« tanuljuk meg – ahogy az újabb behaviorista spekulációk állítják – tökéletesen ellentmond a tényeknek” (Chomsky 1974, 88). Ezt kiegészíti egy másik elv, amit később majd az ingerszegénység elvének nevezünk, hogy a gyermek a nyelvi rendszert szegényes tapasztalat alapján alakítja ki. A másik mozzanat a nyelvhasználat absztrakt jellege. A nyelvi viselkedést a mondatelemzés elveinek megfelelően kell értelmeznünk. Ezek az elvek viszont meglehetősen elvontak, nem vezethetők le a fizikai struktúrából (Chomsky–Miller 1963, Miller–Chomsky 1963). A harmadik elv pedig az, hogy a gyermek a szegényes és rossz minőségű adatokból (Chomsky 1974, 91) egy egyetemes, mindenhol érvényes struktúrát alakít ki. Az alapelveket – egyetemesség és belső szerveződés – már a Skinner-recenzióban egy lábjegyzetben összehasonlítja a viselkedés veleszületett mintáival alacsonyabb szervezettségű viselkedésekben. Ekkor még igen óvatosan közelíti az innátizmust, csak megközelíti, de nem használja a szót, s inkább tanulási eljárásokat, mintsem veleszületett tudásokat feltételez. Ironikusan azt mondhatjuk, hogy ekkor még úgy beszél, mint egy nemzedékkel későbbi kognitív kritikusai. „Az a tény, hogy minden normális gyermek lényegében összehasonlítható, igen összetett nyelvtanokat sajátít el figyelemre méltó gyorsasággal, azt sugallja, hogy az emberi lények valahogyan sajátosan erre a feladatra vannak tervezve, még nem ismert jellegű s komplexitású adatkezelési vagy »hipotézisalkotási« képességekkel” (Chomsky 1959, 48. lábjegyzet).