A fejlődésgazdaságtan főbb képviselői, például Lewis (1955), Rostow (1959), Kuznets (1966), Kaldor (1967), valamint Chenery és Taylor (1968) szerint a fejlődés és a növekedés a termelési szerkezet strukturális átalakulásának folyamata. Ez magában foglalja az erőforrások – a munkaerő és a tőke – átcsoportosítását az alacsonyabb termelékenységű tevékenységekből a magasabb termelékenységűekbe, vagyis jellemzően a mezőgazdaságból az ipar és szolgáltatások területére. Kuznets (1971) szerint a fejlődés az előbbieken túl a tőkefelhalmozást, az iparosítást és az új termékek új termelési módszerekkel történő gyártását, az urbanizációt és a társadalmi intézményekben és a hozzáállásban bekövetkezett változásokat is jelenti. E megállapításokat továbbgondolva kijelenthető, hogy a maga módján Kína tulajdonképpen fejlődésének előrehaladott szakaszában van, hiszen a szekunder és tercier szektorok túlsúlya a jellemző (4.5. ábra). E szektorok GDP-hez viszonyított aránya pedig jól tükrözi a kínai fejlődési út előrehaladottságát: a mezőgazdaság GDP-arányos részesedése 10 százalék alatti csupán, a GDP közel 51 százalékát adják a szolgáltatások, míg az ipar részesedése 40 százalék körüli. A strukturális átalakulás kapcsán ugyanakkor kiemelendő, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai alapján Kínában még mindig igen jelentős, a teljes munkaerő minimum 27 százaléka, azaz az erőforrás-átcsoportosítás ott még korántsem ment végbe teljesen, mely további rejtett munkaerő-tartalékot jelenthet a későbbiekben.