E híres személyiségek élén kell említenünk a halhatatlan angol kancellárt, Francis Bacont, kinek joggal elismert – és mégis elismertebb, mint ismert – művei dicséreteinknél inkább megérdemlik, hogy olvassuk őket. Figyelembe véve e nagy férfiú egészséges és széles sodrású eszméit, az elméjét foglalkoztató tárgyak sokaságát és merész, a legszebb képeket mindenkor a legszigorúbb és legkövetkezetesebb pontossággal ötvöző stílusát, kísértésbe esünk őt a legnagyobb, legátfogóbb és legékesszólóbb filozófusnak tekinteni. A legsötétebb éjszaka kellős közepén született Bacon megérezte, hogy a filozófia még nem létezik, bármilyen sokan ringatják is minden bizonnyal magukat abban hitben, hogy remekelnek benne; mert minél durvább, műveletlenebb egy század, annál inkább azt képzeli magáról, hogy tájékozott mindabban, amit csak tudhat. Bacon tehát azzal kezdte, hogy általános szempontból vizsgálta és fontolóra vette valamennyi természettudomány legkülönbözőbb tárgyait; e tudományokat különféle ágazatokra osztotta, s megadta ezeknek lehető legpontosabb fölsorolását; megvizsgálta, mit tudunk már e tárgyak mindegyikéről, és fölmérte mindazt, ami még fölfedezésre vár: ez a célja csodálatos művének az emberi tudás tekintélyéről és növekedéséről. Nagy műve a korábbi írásaiban megadott nézeteket tökéletesíti; elmélyíti őket, ismerteti a kísérleti fizika fontosságát, amire akkor még nem is gondoltak. Ellensége a rendszereknek; a filozófiát kizárólag úgy képzeli el, mint ismereteinknek azon részét, melynek tökéletesedésünkhöz vagy boldogabbá tételünkhöz kell hozzájárulnia, s úgy tetszik, a hasznos dolgok tudományára korlátozza. Mindenekelőtt a természet tanulmányozását ajánlja. Egyéb írásai hasonló fölépítésűek; minden szavuk, még a címük is, a zseniális emberre, a nagyvonalú elmére vall. Tényeket gyűjt bennük össze, kísérleteket hasonlít egymáshoz, nagy számban jelöl ki elvégzendőket; felszólítja a tudósokat, hogy tanulmányozzák és tökéletesítsék a mesterségeket, amelyeket az emberi tudás legemelkedettebb és leglényegesebb részeinek tart; nemes egyszerűséggel adja elő feltevéseit és gondolatait az emberek érdeklődésére méltó legkülönbözőbb tárgyakról; miként Terentius öregembere, ő is elmondhatná, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi…

Filozófiája túl bölcs ahhoz, hogy elképessze az embereket; az ő idejében uralkodó skolasztikát csupán merész és újszerű felfogással lehetett volna megdönteni; nincs rá példa, hogy kortársai között nagy figyelmet kelthetne egy olyan filozófus, aki beéri azzal, ha ezt mondja az embereknek: íme a kevés, amit tanultatok, íme, ami kutatnivaló még hátravan…

Mint filozófus, Descartes talán éppoly nagy volt, csak nem ilyen szerencsés. A geometriának, mely már tárgya természeténél fogva is mindig veszteség nélkül gyarapszik, ekkora lángelme jóvoltából igen jelentős és mindenki számára nyilvánvaló előrehaladást kellett elérnie. A filozófia helyzete egészen más volt: minden a kezdet kezdeténél tartott; minden tudományban nagy ára van az első lépéseknek! Már az is érdem, hogy megtettük e lépéseket, s nem kívánhatunk nagy előrehaladást. S bár Descartes, aki megnyitotta előttünk az utat, nem jutott oly messzire, mint hívei vélik, az semmi esetre sem igaz, hogy a tudományok oly keveset köszönhetnek neki, mint ellenfelei állítják. Módszertana egymagában elegendő lenne a halhatatlansághoz. Sugártöréstana a geometriának eddigi legjelentősebb és legszebb alkalmazása a fizikában; s még a mostanság legkevésbé olvasott munkáiban is mindenütt ott látjuk villogni találékony lángelméjét. Ha elfogultság nélkül ítéljük meg azokat a bizonyos, ma már csaknem nevetségessé vált örvényeket, el kell ismernünk: akkoriban aligha lehetett volna jobb elméletet elképzelni. A csillagászati megfigyelések, amelyek azóta megdöntötték e föltevéseket, akkoriban vagy tökéletlenek, vagy kevésbé megállapodottak voltak; mi sem volt hát természetesebb, mint olyan fluidumot elképzelni, mely a planétákat hordozza; csak tények, okoskodások és számítások, következésképp hosszú évek után mondtunk le ilyen tetszetős elméletről. Ennek az elméletnek különben megvolt az a sajátos előnye is, hogy a testek nehézkedését magának az örvényeknek centrifugális erejével magyarázta; és bátran jelentem ki, hogy a tömegvonzásnak ez a magyarázata egyike a filozófia által valaha is kigondolt legszebb és legszellemesebb föltevéseknek. Csupán akkor sikerült elvetni, amikor a fizikusokat szinte önmaguk ellenére ragadta magával a gravitációs erő elmélete, majd, jóval később, egy csomó kísérlet. Ismerjük hát el, hogy Descartes, midőn egy egész új fizika megteremtésére kényszerült, nem alkothatta azt tökéletesebbre; vagyis szükséges volt átesnünk az örvények elméletén, hogy elérkezzünk az igazi világrendszerhez. Lássuk be: a mozgás törvényeit illető tévedéseivel együtt is ő volt az első, aki rájött, hogy ilyen törvényeknek létezniök kell.

Metafizikája, mely éppoly ügyes és újszerű, mint fizikája, körülbelül hasonló sorsra jutott, és körülbelül ugyanazokkal az érvekkel igazolható; mert napjainkban úgy alakult e nagy ember sorsa, hogy bár annak idején számtalan híve volt, már-már védelmezőkre, apologétákra szorul. Bizonyára tévedett, amikor képtelen eszméket fogadott el; de ha magáévá tette volna a peripatetikus iskolának azt az egyetlen igazságát, amely az eszmék érzékbeli eredetéről szól, talán nehezebben lehetett volna gyökerestül kitépni az igazságot elcsúfító tévedéseket. Descartes legalább meg merte mutatni a világos fejű embereknek, hogyan kell lerázniok a skolasztika, a közvélemény és a tekintély, egyszóval az előítéletek és a barbárság igáját; s e lázadással, melynek gyümölcseit ma szedjük le, olyan jó szolgálatot tett a filozófiának, amely talán nehezebb volt, mint összes hírneves utódaié. Úgy tekinthetünk Descartes-ra, mint az összeesküvők vezérére, ki elsőnek merészel felkelni az önkényuralom ellen, és – ragyogó forradalmat készítvén elő – igazságosabb és szerencsésebb kormányzat alapjait rakja le, bár eljövetelét már nem érheti meg. S bár végül azt hitte, képes mindent megmagyarázni, pályáját legalább azzal kezdte, hogy mindenben kételkedett; és a fegyverek, melyeket ellene fordítunk, mégiscsak az ő fegyverei. Egyébként, ha a lehetetlen felfogások már meggyökeresedtek, jobb híján néha arra kényszerülünk az emberiség szemének felnyitása érdekében, hogy más tévedésekkel helyettesítsük őket. Az elmének – bizonytalansága és hiúsága okán – mindig szüksége van valamilyen véleményre, amelyhez igazodik és ragaszkodik: a gyermeknek, hogy elvegyük tőle a veszélyes fegyvert, játékot kell kínálni, melyet később önmagától eldob, mihelyt megjön az esze. A filozófusokat vagy a magukat annak nevezőket ekképp félrevezetve, megtanítjuk óvakodni saját ismereteiktől: ez az első lépés az igazság felé. Így hát Descartes-ot éppúgy üldözték életében, mintha az igazságot hozta volna az embereknek.

Végül megjelent Newton, kinek útját Huygens egyengette, és aki a jelek szerint tartós formát adott a filozófiának. Ez a nagy lángelme észrevette, hogy a fizikából éppen ideje száműzni a föltevéseket és homályos hipotéziseket, vagy legalábbis csupán értékük szerint kell becsülni őket; észrevette, hogy ezt a tudományt egyedül a geometria tapasztalatainak szabad alávetni. Talán ezért kezdte azzal, hogy föltalálta a differenciál- és integrálszámítást meg a végtelen sorok módszerét, melyek használata a mértanban is igen elterjedt, s melyek még inkább szükségesek a természetben megfigyelt okozatok meghatározásakor, ahol minden végtelen haladványok módján látszik megvalósulni. A nehézkedési erőre vonatkozó kísérletek és Kepler megfigyelései segítették hozzá az angol filozófust azon erő fölfedezéséhez, mely pályájukon tartja a bolygókat. Newton tanított meg arra, hogyan különböztessük meg mozgásuk okait, és hogyan számítsuk ki pályájukat oly pontossággal, mit csupán több század munkájától kívánhattunk volna. Egészen új optikát alkotva, részeire bontva ismertette meg a fényt az emberekkel. Bármit tennénk is hozzá e nagy filozófus dicséretéhez, messze alatta maradnánk ama világméretű elismerésnek, mellyel manapság illetik sok, alig számba vehető fölfedezését, széles látókörű, pontos és mély lángelméjét. A filozófiát sok valódi eredménnyel gazdagítva, Newton minden bizonnyal kiérdemelte az utókor maradéktalan háláját; de talán még több hasznot hajtott, midőn megtanította a bölcsességre és arra, hogy kellő határok közé szorítsa a merészségnek azt a fajtáját, amelyre a filozófus Descartes-ot a körülmények kényszerítették. A világra vonatkozó elmélete (nem akarom azt mondani: rendszere) napjainkban oly általánosan elfogadott, hogy a fölfedezés dicsőségét kezdik elvitatni szerzőjétől: a nagy embereket ugyanis előbb tévedésekkel vádolják, majd plagizátoroknak bélyegzik. Azoknak, kik mindent föllelnek a régiek könyveiben, meghagyom az örömöt, hogy ráakadjanak a bolygók nehézkedési erejére, még ha ez nem mutatható is ki bennük; feltételezhetjük, hogy a görögök eljutottak ehhez a gondolathoz, ám ez náluk csak merész és regényes elmélet lehetett volna. Newton keze között viszont alátámasztott ténnyé vált; ez a kizárólag neki tulajdonítható bizonyítás adja meg fölfedezése tényleges érdemét; enélkül a tömegvonzás csak közönséges hipotézis volna. Ha valamely híres író ma minden bizonyíték nélkül arra vetemednék, hogy megjósolja: egy szép napon majd sikerül aranyat csinálni, utódaink megfoszthatnák-e ezen a jogcímen a nagy alkotásnak kijáró dicsőségtől azt a vegyészt, aki megbirkóznék a feladattal? És vajon a messzelátó föltalálása nem alkotóinak kizárólagos műve-e, még ha néhány régi tudós lehetségesnek tartotta is, hogy egy napon megnöveljük szemünk hatósugarát?

Azt, amit Newton nem mert vagy talán nem tudott megtenni, Locke kezdte meg, és sikeresen végre is hajtotta. Elmondhatjuk: nagyjából úgy teremtette meg a metafizikát, miként Newton a fizikát. Megértette, hogy az addig vitatott, s mintegy a filozófia szubsztanciáját alkotó absztrakciókat és nevetséges kérdéseket kell elsősorban száműzni belőle. Ezekben az absztrakciókban és a jelek túlzott alkalmazásában kereste tévedéseink legfőbb okait, s meg is találta őket. Lelkünknek, lelkünk eszméinek és érzéseinek megismerése végett nem tanulmányozott mindenféle könyveket, mert semmire sem jutott volna; megelégedett azzal, hogy mélyen magába merült; s miután sokáig vizsgálta önmagát, az emberi értelemről szóló értekezésében nem tett egyebet, mint az emberek elé tartotta azt a tükröt, amelyben meglátta önmagát. Egyszóval arra korlátozta a metafizikát, aminek valójában lennie kell: a lélek kísérleti fizikájára; e „fizika” erősen különbözik a testek fizikájától, nemcsak tárgyában, hanem szemléletmódjában is. Ez utóbbiban felfedezhetünk (gyakorta fel is fedezünk) ismeretlen jelenségeket; ami az előbbit illeti, a világgal egyidős tények egyformán föllelhetők minden emberben. Aki újakat vél észrevenni, kárát vallja. Miként a kísérleti fizika, az ésszerű metafizika sem állhat másból, mint e tények gyűjtéséből, összesítéséből, egyiknek a másik által való megmagyarázásából, miközben fölismerjük és megkülönböztetjük azokat, amelyek elsőrendűek és alapul szolgálnak. Egyszóval a metafizika axióma egyszerűségű elvei azonosak a filozófusok és a nép számára. De ama csekély haladásból, mit e tudomány oly régtől fogva mutat, megítélhetjük, mennyire ritka ez elvek alkalmazása, akár az ilyen munkálkodásban rejlő nehézség, akár pedig a természetes türelmetlenség miatt, mely megakadályozza, hogy megelégedjünk velük és ne térjünk el tőlük. Mégis, századunkban elég gyakori a „metafizikus”, sőt a „nagy metafizikus” elnevezés, mert bőkezűen szeretünk bánni mindennel; de mily kevesek a névre valóban méltóak! Hányan vannak, akik csupán azzal a szerencsétlen tehetséggel érdemlik ki e nevet, amellyel világos gondolatokat igen elmésen homályosítanak el, és akik a maguk alkotta fogalmakban jobban kedvelik a rendkívülit a mindig egyszerű igaznál! Ezek után ne csodálkozzunk, ha a „metafizikusok” oly kevéssé törődnek egymással. Nem kételkedem benne, hogy e cím nemsokára józan eszünk sértegetésével lesz egyértelmű, miként a szofista nevet is (pedig bölcset jelent) elvetették az igazi filozófusok, miután Görögországban viselői lealacsonyították és gyűlöletessé tették.

Mindebből vonjuk le azt a következtetést, hogy Anglia nekünk köszönheti e tőle kapott filozófia létrejöttét. Talán nagyobb az út a szubsztanciális formáktól az örvényekig, mint az örvényektől a világmindenség gravitációjáig; hasonlóképpen talán mélyebb szakadék választja el a tiszta algebrát a mértanra való alkalmazásának ötletétől, mint Barrow kisháromszögét a differenciálszámítástól.

Ezek hát a fontosabb lángelmék, kiket az emberi ész mestereinek kell tekintenünk, s akiknek Görögország szobrot emelt volna még akkor is, ha jó néhány hódítóét kellett volna ledöntenie ahhoz, hogy helyet biztosítson számukra…

Meghatároztam a Föld alakját. Az égen a villámot megzaboláztam, de szobámban ezt a villámot mint a pezsgőt a palackból varázsoltam elő. Olyan állatokat fedeztem fel, amelyek csodálatos voltuk-ban a mesék lernai hidráját is felülmúlják. Halakat találtam, amelyek olyasmit tudnak, amelyet még az olimposzi Jupiter sem: ellenségeiket – még a víz alatt is, láthatatlan villámmal ölik meg; Linné segítségével összeállítottam a természet lényeinek első használható inventáriumát. Láttam az üstököst visszatérni, amikor is lejárt a szabadsága, amit az én Halley-m engedélyezett neki és majd 89-ben várom őt újra vissza. Az egyetlen levegő helyett, amelyet elődeim ismertek, 13 fajtát számolok. A levegőt szilárd testté és a szilárd testet levegővé alakítottam át; a higanyt kovácsoltam; rettentő terheket emeltem tűz segítségével; vízzel úgy lőttem, mint a lőporral; félrevezettem a növényeket, hogy házasságon kívüli gyerekeket nemzzenek; acélt mint vajat, folyékonnyá tettem; üveget víz alatt megolvasztottam; az aranyat letaszítottam trónjáról, amelyet mint a legnehezebb test évezredek óta bitorolt, és egy fehér fémet ültettem helyébe; egy újfajta távcsövet szerkesztettem, amelyet még maga Newton is lehetetlennek tartott; a természetes mágnes pólusait egy másodperc alatt megcseréltem, majd újra visszacseréltem; tojásokat tyúk és meleg nélkül kikeltettem. Széttapostam egy veszedelmes és hatalmas HidraRend fejét. És mi mindent láttam? Ó, eleget! Láttam első Pétert és Katalint és Frigyest és Józsefet és Leibnizet és Newtont és Eulert és Winckelmannt és Mengset és Harrisont és Cookot és Garricket. Meg vagy ezzel elégedve? Jó! De mondhatok még néhány apróságot. Íme itt egy hatalmas állam, ott egy ötödik világrész, amott egy új bolygó (és egy kis meggyőző bizonyíték, hogy a Napunk maga is egy szatellita) és, no nézd csak, végül 83-ik évemben egy léghajót készítettem.