Mint látható, a tanítás biológiai meghatározottságában is legalább kétszereplős folyamat: kell hozzá tanár, és kell hozzá tanuló. Kettejük szociális interakciója teremti meg azt a közeget, amelyben a tanulás megtörténhet. (Mindez nem mond ellent az előző fejezetben állítottaknak, tanulás ugyanis lehetséges tanár nélkül, tanítás viszont nem.) Sok kísérlet történt már arra, hogy valahogyan kiváltsák a tanárt ebből a rendszerből – például rádió vagy videokazetták segítségével –, de ezek egyike sem volt sikeres. A tanár és a tanári jelenlét továbbra is szükséges a tanításhoz. Az utóbbi évek nagy sikertörténete a Khan Akadémia, amelyet egy pénzügyi elemző, Salman Khan hozott létre. Eleinte csak az unokatestvéreinek akart segíteni a matematika tanulásában, amihez rövid videókat vett fel, amelyekben a képernyőre rajzolva magyarázott el dolgokat. Hogy a rokonok bármikor meg tudják nézni a videókat, felrakta ezeket a YouTube-ra, ahol hamar milliós nézettséget ért el. Ezen felbuzdulva hozta létre azt a szervezetet, amely rövid oktatási videók készítését tekinti feladatának. Amikor a Khan Akadémia megjelent, sokan úgy vélték, végre itt van az a rendszer, amely valóban alapjaiban fogja felforgatni az oktatást. Sok követője is akadt, egyre-másra jelentek meg az oktatóvideókat kínáló oldalak (magyar nyelven is). Az elmúlt néhány év azonban azt mutatja, hogy a nagy forradalom – ismét – elmaradt. Kiderült egyfelől, hogy nem elég videoleckéket csinálni, az is fontos, ki csinálja azokat. Khan nagyon jó tanár. Úgy érezzük, hogy valóban nekünk magyaráz, mintha a videón keresztül is képes lenne megteremteni azt a személyes kapcsolatot, amelyről korábban beszéltünk. A később ismertetett kifordított osztályterem sem mond le a tanár személyéről, csak nem az előadásra használja fel. A tanulási helyzet felépítése itt is fontos része a folyamatnak.