„Milyen csodálatos, nyugodt, békés és kiegyensúlyozott munkahely lehetne az iskola – ha nem lennének ott a gyerekek” – mondják néha félig komolyan. És valóban, a tanári munka egyik megkerülhetetlen buktatója, hogy nem (csak) rajtunk múlik az eredmény. Hiába tanítunk bármilyen érdekesen, jól, ez önmagában nem elég. Állandóan beleütközünk abba a láthatatlan falba, amit a hatodik óra, a közeledő nyári szünet, a korai kezdés (a nulladik óra), az előző órában írt fizikadolgozat, a családi problémák és még ezernyi más szempont emel közénk és a siker közé. El kell fogadnunk, hogy a tanítás egyenletében minden egyes órán gyakorlatilag végtelen számú változóval kell számolnunk. Ez lehet felszabadító, ugyanakkor frusztráló és kiábrándító gondolat is. A tudat, hogy nem minden rajtunk múlik, az interakció elkerülhetetlensége és előre nem látható hatásai nem csupán izgalmassá, érdekessé tehetik a tanári munkát, hanem egyben magyarázatot is adhatnak az esetleges kudarcra. Vigyázzunk azonban, hogy ezek közül melyeket fogadjuk el, hiszen mérhetetlenül csábító lenne munkánk sikerességét – vagy éppen kudarcait – külső tényezők összejátszásának betudni, és elfelejteni, hogy a sikertelenség – mint ahogyan a siker is – elsősorban lelkiállapot. Azaz: azért vagyunk sikeresek vagy éppen sikertelenek, mert annak érezzük magunkat, és ehhez kevesebb köze van a külső, mint a belső tényezőknek.