A bemutatott kísérlet legfőbb eredménye kétségtelenül az, hogy a felnőttek korcsoportjában az imént említett eseteket leszámítva nem aktiválódott a pragmatikai természetű kimerítő olvasat, hiszen – a szerkezeti fókusz értelmezését vizsgáló kísérlettől markánsan eltérő módon – azt találtam, hogy a résztvevők túlnyomó többsége egyik kritikus (azaz a kimerítőség követelményét sértő) kondíció esetén sem kérdőjelezte meg a tesztmondatok és a tesztképek összeegyeztethetőségét. A kísérleti kontextus tehát sem most, sem az azonos feltételek mellett végzett korábbi kísérletekben nem tehető felelőssé a célmondatok kimerítő értelmezéséért, és így a különféle mondatszerkezet-típusok megítélése közötti eltérések kizárólag szintaktikai, prozódiai és szemantikai sajátosságokra vezethetők vissza. Ezt az állítást azért elsősorban a felnőttek eredményeire alapozom, mert náluk már minden bizonnyal kialakult az a képesség, amelynek segítségével az implikatúrák kikalkulálásának szükségességét mérlegelik. Nem ilyen egyértelmű viszont a helyzet a másik három korcsoportban, ami valójában egyáltalán nem is meglepő, hiszen több nyelvet illetően is kutatások egész sora bizonyította, hogy gyermekkorban a pragmatikai kompetencia fejlettségi szintje igen változó.1 Az óvodásoknál például nem látunk szembetűnő különbséget a két kísérlet eredményei között, ami elsősorban annak köszönhető, hogy náluk a szerkezeti fókusz esetén sem aktiválódott a kimerítő olvasat. A hétéveseknél ezúttal is érzékelhető volt némi bizonytalanság a kritikus képtípusok, különösen a kimerítő olvasatban hamis képek megítélésekor – csakúgy, mint a szerkezeti fókuszt tartalmazó mondatok esetében, noha annál jóval kisebb mértékben. Ugyanakkor a semleges mondatoknál összességében a hétéveseknél is a mosolygó arcok domináltak, akárcsak a felnőtteknél. Ami a kilencéveseket illeti, náluk mindkét kritikus kondícióban körülbelül a csoport fele adott felnőttszerű, azaz elfogadó választ, míg a másik fele elutasító választ, és ez volt az, ami minden más korcsoporttól eltérő összesített válaszadási mintázatot eredményezett. Ennek lehetséges okairól korábban már volt szó, ám annak tükrében, hogy a felnőttek válaszai a kontextus nem-kimerítő jellegét igazolták, talán valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, mely szerint a kimerítő értelmezés egyfajta túláltalánosítása áll a sajátos válaszadás mögött. E megközelítés szerint tehát valójában a pragmatikai kompetenciának nem is arról a szegmenséről van szó, amelynek köszönhetően az anyanyelvi beszélők észreveszik egy bizonyos jelentés aktiválásának szükségességét, hanem éppen hogy arról, amelynek alapján fel tudják ismerni, ha az egy adott kontextusban szükségtelen. Vagyis a kilencévesek közel felénél, illetve egy‑egy esetben az óvodások, a hétévesek, sőt a felnőttek csoportjában is azért jelenhetett meg a kimerítő értelmezés, mert rosszul mérték fel a kontextus sajátosságait és így indokolatlanul generáltak implikatúrát.