Az 1820-as évektől a liberálisan gondolkodó, mégis nemesi rétegeket, akik ekkor már egyre inkább a politika előterébe kerültek, még mindig az a kérdés foglalkoztatta, hogyan zárkózhatna fel Magyarország a nyugati államokhoz úgy, hogy a nemesség társadalmi szerepe megmaradjon, illetve lehetőleg még növekedjen is. Köreikben továbbra is főként a gazdaságilag fejlett Angliát csodálták (Kosáry 1988, 61; lásd Galavics 1999, 105).299 Az angol felvilágosodás jegyében terjedt el köztük a (nem ateista) nézet, miszerint az egyén, alkotói képességeinek köszönhetően, meg tudja valósítani az ideális (polgári liberális) életformát. Ezt az életformát azonban, szintén az angol példához hasonlóan, már nem csak a tájképi kerten belül kívánták szimbolikusan ábrázolni, hanem a teljes vidék látványaként akarták megélni. A körülöttünk elterülő vidék ezzel már nem csak a polgári értelmiségiek számára – akik közé például Csokonai is tartozott (lásd 4.5.6. fejezet) –, de a reformnemesség számára is a társadalmi célkitűzések jelképévé vált. A vidéket szerintük – s ebben áll a reformnemesi felfogás újdonsága – funkcionális és esztétikai szempontok alapján kellett átalakítani, s jobbá tenni (uo. 106). A cél az átalakítás során, ahogy azt lentebb még részletezni fogjuk, nem a vidék tájképi kertté alakítása volt (mint például Anhalt-Dessauban), hanem a korábban a tájképi kertekben kifejezett társadalmi ideálok egész országban való megvalósítása és ábrázolása. A társadalmat polgári társadalommá kellett alakítani tehát, az ország megjelenése pedig ezt a rendet kellett tükrözze, például funkcionalitása, szabályossága, korszerűsége és festői szépsége által, mely a szabadság polgári liberális eszméjének szimbóluma. A reformnemesi tájfelfogás egyre inkább nemzeti színezetűvé vált. Az erősödő nemzeti érzéshez haladó eszmények kötődtek, ahogy ezt Kölcsey Ferenc híres mondata is mutatja: „Jelszavaink valának: haza és haladás.”