A nemzetközi segélyezés recipiensei, vagyis az ún. fejlődő országok gazdasági és társadalmi fejlődésének finanszírozása nem valósítható meg külső pénzügyi források igénybevétele nélkül, hiszen a belső erőforrások ‒ az alacsony megtakarítási és beruházási ráta következtében ‒ elégtelenek. Ugyanakkor aligha szabad lemondani a belső források mobilizálásáról (pl. az adóalap szélesítésével, az adóbehajtás hatékonyságának növelésével, az adóelkerülés és az adócsalás csökkentésével, az adómorál növelésével,1 a megtakarítások ösztönzésével, az illegális pénzkiáramlások megakadályozásával stb.) (Addis Tax Initiative..., 2015). A legfőbb külső pénzügyi források a hitelek, a külföldi tőke, a külföldön dolgozók hazautalásai és a segélyek, amelyek azonban eltérő mértékben áramolnak be, és különböző gazdasági-társadalmi hatást gyakorolnak. A hitelek esetében ‒ azon túlmenően, hogy adósságot generálnak ‒ a hatás alapvetően a felhasználástól, a hasznosulástól függ. A külföldi tőke ténylegesen akkor járul hozzá a fejlődéshez, ha működő tőkeként (FDI) érkezik az országba. A külföldön dolgozók hazautalásai elsősorban az adott háztartás jólétének növekedéséhez tudnak hozzájárulni, makrogazdasági hatásuk jóval kisebb. Így a külső források közül a segélyeknek lenne a feladata, hogy elősegítsék a recipiensek gazdasági és társadalmi fejlődését például a Fenntartható Fejlődési Célok finanszírozásával, a Post-2015 Agenda megvalósításával. A 4.1. ábra tanulsága, hogy míg a legtöbb külső finanszírozási forrás 2000 és 2016 között, még ha ingadozva is, de dinamikusan nőtt, addig a bi- és multilaterális segély csak csekély mértékben emelkedett: míg 2010-ben az ODA 128,7 milliárd dollár volt, addig 2016-ra 142,6 milliárdra, 2017-re pedig 146,6 milliárdra nőtt az OECD adatai szerint, de a DAC-tagországok még 2017-ben is csak GNI-juk 0,31%-át fordították segélyezésre (Global Outlook..., 2019), mintegy 0,39%-kal, azaz 184,4 milliárd dollárral kevesebbet, mint a 0,7%-os cél teljesítése esetén. Vagyis az ígéretek szintjén közel 200 milliárd dolláros hiány van a segélyezési rendszerben, aminek megszűnésére a gazdasági növekedési ütemek várható csökkenése esetén (lásd a 4.2. ábrát) vajmi kevés remény van. A gazdasági növekedés lanyhulása a fejlődő országok esetében a hazai forrásokat szűkíti, míg a fejlett országok esetében a segélyezési hajlandóságot.