A koloniális kötelékek megszűnését követően a korábbi európai gyarmattartó országok ellensúlyozni kívánták egykori egyoldalú kapcsolataikat, ugyanakkor fenn is szerették volna tartani érdekeltségüket elsősorban az ipari szempontból nélkülözhetetlen nyersanyagok beszerzése érdekében (Szabó et al., 2014, 243‒245.). Amennyiben Harry S. Truman már említett ,,merész új programját” tartalma és szóhasználata alapján a nemzetközi fejlesztési segélyezés origójának tekintjük, úgy Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-i deklarációja az afrikai kontinens fejlesztésének európai szintű változata. Úgy fogalmazott, hogy ,,az erőforrások bővülésének köszönhetően Európa képes lesz arra, hogy egyik alapvető feladatának, azaz az afrikai kontinens felvirágoztatásának megvalósítására törekedjék. Ily módon egyszerűen és gyorsan megvalósul a gazdasági közösség megalapításához szükséges érdekegyesítés, ami a hosszú ideig véres konfliktusok által megosztott országok közötti szélesebb körű és mélyebb gyökerű közösség magját veti el.”1 Az 1950-es években erősen megosztottak voltak az európai nagyhatalmak a fejlődő országokban végzett fejlesztési segélyezéssel kapcsolatban: nem volt egyetértés sem a célterületek, sem pedig a tevékenységet illetően. Schuman nyilatkozatában egyértelműen megjelölte Franciaország prioritását, a gyarmatait elveszített Németország és Hollandia azonban ellenezték ezt a lehatárolást: ők egy egész világra kiterjedő fejlesztéspolitika létrehozását szorgalmazták (Frisch, 2008, 2‒8.). A tárgyalások során a francia (és belga) álláspont volt az erősebb, akik (korábbi gyarmataik okán) elsősorban az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni területekre kívántak fókuszálni. Ennek eredményeképpen az 1972-es Párizsi Nyilatkozat expressis verbis kifejezte az említett területekkel történő globális együttműködés kialakítását.2 Az úgynevezett AKCS- vagy ACP-országokkal meg is kezdődött az együttműködés, amelyet először 1975-ben a Loméi Egyezmény, majd 2000-ben a Cotonoui Megállapodás kodifikált. Az Európai Közös Piac vállalta, hogy 46 fejlődő ország mezőgazdasági és feldolgozóipari termékeit vámmentesen fogadja, technológiát ad át, s az Európai Fejlesztési Alap és az Európai Befektetési Bank révén pénzügyi segítséget nyújt. Az egyezmények célkitűzése a szegénység enyhítése, majd felszámolása, valamint az AKCS-országok világgazdaságba történő fokozatos integrációjának az elősegítése volt.