A közösségfejlesztés gondolata az 1950-es évek úgynevezett holisztikus fejlesztéspolitikájával kezdődött, amikor a függetlenné vált egykori brit gyarmatterületeken, elsősorban a rurális Indiában elindultak az első nemzetközi segélyezési projektek. A szemlélet abból az alapvető felismerésből fakad, hogy nem lesznek sikeresek a fejlesztések addig, amíg a helyi lakosság nem érzi magát érintve, nincs bevonva az őt érintő folyamatokba (Chambers, 1983). A később Vietnamban és Ázsia más területein is külföldi forrásból megkezdett monstre vidékfejlesztési programok komoly akadályokba ütköztek a szigorú vagy egyszerűen csak merev helyi szabályok miatt. Gyakran az adott politikai környezet sem volt kedvező egy-egy óriásprojekt helyi implementálásához (Haslam, 2017, 352‒353.). Mindez szorosan kapcsolódik a korábban említett fejlesztési elvhez, a valós partnerségre és jelenlétre épülő munkához. A tapasztalat eredménye, hogy a nagy projektek helyett gyakran kisebb léptékben kell gondolkodni, a helyi lakosság maximális bevonásával, mi több, fejlesztésével. Ha elmarad a megvalósítói kör megelőző fejlesztése, a nagy ívű projektek kudarcra lesznek ítélve, ugyanis nem lesz, aki azokat fenntartsa, és magáénak érezze.