Az Európai Stabilitási Mechanizmusról ugyan a válság viszonylag korai szakaszában megállapodás született már (emlékeztetőül: a német–francia tandem gyakorlatilag már 2010 októberében megállapodott róla, amit a 2010. decemberi csúcs szentesített is), ám Németország a szolidaritásért cserébe a bajba jutott államok jóval szigorúbb kötelezettségvállalásait várta el. A német kormány a kezdetektől napirenden tartotta például annak lehetőségét, hogy a kimentésre váró tagállam – legalább részben – lemond költségvetési politikai szuverenitásáról vagy annak egy szeletéről. A német elképzelések része volt a tagállami költségvetési politika feletti uniós vétó is (The Guardian, 2011. december 3.). Az európai szemeszter, illetve a kiigazítási programok elfogadása és felügyelete ugyan lehetőséget biztosít(ott) az uniós intézmények (konkrétan a Tanács, illetve a Bizottság) számára, hogy érdemben befolyásolják az érintett tagállam költségvetési politikáját, ám Németország célja a teljes felügyelet alá vonás volt. Az ESM-szerződés ezt a lehetőséget végül nem biztosította, ezért a német fél egy újabb nemzetközi szerződés révén próbálta továbbszigorítani a tagállami szintű költségvetési politika mozgásterét, fiskális szabályok által.