Banich és mtsai (2000) fentebb bemutatott vizsgálata arra utal, hogy a figyelmi működésekben a specializálódott hátsó agyi területek specializálódott elülső területek kontrollja alatt állnak. Az elülső területek működésére akkor lehet szükség, ha a legerősebb környezet-viselkedés kapcsolat helyett aktuálisan más prioritást igényel a helyzet. Az alkalmazkodó viselkedés ilyen vezérlésére kialakult apparátust központi végrehajtó elnevezéssel szokták jelölni. A központi végrehajtó veszélyes kifejezés. Sugallhat valamiféle „főnököt”, aki helyzetéből adódóan áttekinti a különböző részlegek működését, beavatkozhat, átszervezhet, átcsoportosíthat erőforrásokat, dönthet, és így tovább. Egy kis emberkére emlékeztet, aki fejünkben ül, és a „lélek szemén” keresztül szerez információkat, majd ellenőriz és utasít. Újra bekerülne a pszichológiai elméletbe a homunkulusz? A központi végrehajtó lényeges szerepet játszik számos emlékezeti/kognitív modellben (vö. Norman, Shallice, 1980; Baddeley, 1996, 2001), ám a fenti kérdést gyakorta elkerülik, vagy megkerülik. A megkerülés egyik lehetősége, ha nem egységes központi végrehajtót tételeznek fel, hanem több, a végrehajtó működést igénylő esetekhez kapcsolódó végrehajtót. Banich és mtsai (2000) adatai idegtudományos szinten ilyen frakcionálásra utalnak. Ebbe az irányba mutatnak azok a többváltozós elemzések, melyek többféle, végrehajtó működést igénylő, feladat teljesítményeinek kapcsolatát vizsgálják, és ezek függetlenségét (Lehto, 1996), illetve csoportosíthatóságát (Miyake és mtsai, 2000) találják. A központi végrehajtó részekre osztása önmagában nem oldja meg a homunkuluszproblémát, ha nem tesz mást, mint több, kevésbé univerzális emberkét tételez fel. Jobb megoldásnak tűnik, ha sorra vesszük, mely esetekben van szükség ilyen működésekre, és ezekre olyan modelleket alkotunk, melyek egyenként küszöbölik ki a homunkuluszproblematikát.