Amikor a figyelemmel kapcsolatban kérdéseket tesznek fel, az egyik leggyakrabban elhangzó „mindennapi” kérdés, hogy mennyi ideig lehet fenntartani a figyelmet. Ez a kérdés annyiban pontosítható, hogy a magas szintű teljesítmény mennyi ideig tartható fenn olyan helyzetekben, amikor arra van szükség, hogy a figyelmi folyamatok bizonyos akciókra irányuljanak. A kérdés nyilvánvalóan nem csak teoretikus, a választ a gyakorlati élet követeli. A pszichológiában e témakör a vigilanciakutatásokhoz kapcsolódik. A vigilancia terminus Head angol neurológustól származik, aki a (fiziológiailag) maximális hatékonyság állapotát nevezte így. A témakör a pszichológiában erősen kötődik olyan feladatokhoz, melyek hosszabb ideig tartanak, perceptuális diszkriminációt foglalnak magukban, fizikailag nem megerőltetők, a feladatok mozgásos oldala egyszerű, és viszonylag ritkán kell mozgásos válaszokat adni. Mackworth (1970) nyomán a vigilanciát olyan állapotnak tekintjük, mely biztosítja, hogy bizonyos kis intenzitású, véletlenszerű időpontban megjelenő környezeti jelzésekre meghatározott módon válaszoljunk. A kutatások zömét régebben, a hatvanas-hetvenes években végezték, de maguk az adatok és a következtetések nem veszítették el aktualitásukat.