Talán nem elfogultságom mondatja velem, hogy a figyelem témaköre az elmúlt 40–50 évben a kísérleti pszichológia egyik legtöbbet művelt területévé vált. E szerep valószínűleg nincs veszélyben. A pszichológiai elméletalkotás és a metodikai fejlődés egyaránt ebbe az irányba mutat. A kognitív pszichológiát sokan azért nem szeretik, mert úgy érzik, a gondolkodásmód mögött áll ugyan egy metateoretikus alap, ez az alap, a digitális számítógép viszont éppen a figyelmi működések esetében elfogadhatatlan. Ugyanakkor viszont – talán éppen megalapozatlanságánál fogva – a figyelmi jelenségek átfogó magyarázata nem született meg, az egyes részterületeken született mikroteóriák, modellek nem állnak össze valamiféle egységes elméletté. Elképzelhető-e ebből a szempontból valamiféle sikeres fordulat? Az egyik lehetséges ilyen irány a pszichológiában egyáltalán nem új, hiszen a nyolcvanas években a kognitív pszichológia egyik klasszikusa erőteljesen hangot adott e megközelítési módnak (Neisser, 1984). A lényeg itt az, hogy a megismerés jelenségei nem választhatók szét az akcióktól, a kognitív folyamatok a viselkedés ciklusos működésének részei, és még az emlékezeti reprezentációs formák is a jövőbeni cselekvésre való felkészülést szolgálják. Természetesen ez a gondolat könnyen evolúciós keretbe helyezhető, és talán érdemes is, ha célunk nem az evolúció elveiből levezetett post hoc magyarázatok keresése az egyes jelenségekre.