A szemantikai változásban megfigyelhető univerzális tendenciák kutatásának a feladata nem csak azok leírása, hanem a magyarázatuk is. Viszonylag egyértelműnek látszik, hogy a változásokban megfigyelt általánosságok mögött kognitív természetű okok húzódnak meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a más szinteken végbemenő folyamatokat ilyen kognitív tényezők ne befolyásolnák (vö. Janda (megjelenés előtt); Győri et al. 1998; Kiefer 2000a; Nathan 1994; Winters 1992), pusztán arról van szó, hogy a fonológiai, morfológiai vagy szintaktikai változások esetében a nyelvi rendszer szerkezeti és rendszerszerű sajátosságai legalább akkora befolyással bírnak, mint a kognitív tényezők. A szemantikai szinten történő változások esetében azonban a szerkezeti és rendszerszerű hatások kevésbé tudnak érvényesülni a jelentések enciklopédikus természete miatt. Így sokkal nagyobb és nyilvánvalóbb a kulturális tényezők befolyása, valamint azon univerzális kognitív folyamatoknak a hatása, amelyek a beszélők szinkrón nyelvhasználatát kísérik, amikor a hatékony kommunikáció érdekében egyes szavak vagy kifejezések jelentéseit spontánul módosítják a kontextus függvényében, vagyis bizonyos, a szokványostól eltérő kommunikatív helyzetekben bizonyos jelenségeket a szokványostól eltérő módon konceptualizálnak (Győri 2002). Újszerű gondolatok, nézetek, attitűdök kommunikálása kognitív kihívást jelent, hiszen a beszélőnek ilyenkor nem konvencionális mentális tartalmakat kell a hallgató számára konvencionális nyelvi kifejezésekkel hozzáférhetővé tenni. Kognitív pszichológiai kutatások kimutatták, hogy az emberi gondolkodás analogikus jellege miatt ez a legkönnyebben valamilyen már meglévő közös ismeret segítségével érhető el (Holyoak–Thagard 1997). Bizonyos kognitív mechanizmusok éppen az ilyen ismeret kiaknázása útján képesek új ismereteket létrehozni. Ezek a mechanizmusok a kategóriabővítés és -szűkítés, de különösen a metafora és metonímia, amelyeknek segítségével az emberi elme általában megérti a valóságot (Dirven 1993; Johnson 1987; Lakoff–Johnson 1980; Lakoff 1987). Ez a megértés úgy működik, hogy ezek a mechanizmusok a már meglévő ismereteket átstrukturálják (Langacker 1987, 105), mégpedig többnyire azokat az ismereteket, amelyek a nyelv kategóriarendszerében már kódolva vannak, és ezért beszélő és hallgató számára egyaránt jól ismert fogalmi szerkezeteket szimbolizálnak.