A polgárok közé való felvétel szabályait nem törvény, hanem a helyi szabályok, statutumok határozták meg.161 Kivételt jelentett az 1608. k. e. 13. tc., amely kimondta, hogy a szabad városokban és a kiváltságolt mezővárosokban született magyarok házat vásárolhattak, a polgárokkal azonos kiváltságot és szabadságot élvezhettek. Ez a törvény nem rendelkezett a polgárjog elnyeréséről, amelynek következtében csak általánosságban lehetett meghatározni azokat a feltételeket, amelyeket megkívántak a polgárjog megszerezéséhez.162 Az illetőnek igazolnia kellett erkölcsös előéletét és törvényes születését. Voltak olyan városok, ahol a házasságkötést kellett bizonyítani (pl. Kassa, Kolozsvár), máshol a céhtagságot vagy az ingatlannal való rendelkezést. Egységes feltételeket nem lehetett megállapítani, amely a partikuláris szokásjogok következménye volt. Voltak olyan városok, amelyek nem engedélyezték, hogy a nemesek polgárjogot kaphassanak (pl. Kassa, Göncz). Korlátozhatták a zsidók polgárjogszerzését is (pl. Sopron, Székesfehérvár).163 A foglalkozás is akadálya lehetett a polgárjog elnyerésének. A bányavárosokban az aranyművesek csak királyi engedély mellett szerezhettek polgárjogot. A vallás is befolyásolhatta a honosítást. Általában érvényesült a nemo potest insimul duas habere patrias elve, amely azt jelentette, hogy nem szerezhetett városi polgárjogot az a személy, aki megtartotta korábbi honosságát. A 18. századra alakul ki az a gyakorlat, hogy csak azokat a személyeket polgárosították, akik magukat eltartották.164 A tanulatlan személyeket kizárhatták e jogból bizonyos városokban (pl. Kassa). Alapvetően szükséges volt, hogy cselekvőképes legyen az illető. Czebe ezzel szemben általánosságban fogalmazta meg a hallgatólagos honfiúsítás feltételeit. Városi polgár az a személy lehetett, aki ipart folytatott, a közterhekhez hozzájárult és tíz évig folyamatosan a városban lakott.165