A legmarkánsabb eltérés a két tábor között a nyelvi változások „helyére” és okára adott magyarázatban figyelhető meg: a funkcionalista, holista kognitív irányzatok képviselői úgy vélik, hogy a nyelvi változásokat – így a grammatikalizációt is – nyelven kívüli tényezők motiválják, s a nyelvváltozások helye maga a nyelvhasználat, tehát felnőtt nyelvhasználók révén módosul a grammatika is (Traugott 2003; Hopper–Traugott 1993; Fischer–Rosenbach 2000. 12–13; ez a gondolat Hermann Paulnál is olvasható, vö. Ladányi 2005). Ezzel szemben a formalista irányzatok a nyelvi változást a gyermeki nyelvelsajátításhoz kapcsolják: az anyanyelv megtanulása során következnek be azok a módosulások, amelyek közül a nagyobb változások a grammatika egyszerűsítését foglalják magukban (vö. Hopper–Traugott 1993. 204–221). Halle fonológiai változásokra vonatkozó vizsgálata szerint a felnőttek már nem képesek nagyobb változásokat előidézni a grammatikájukban, legfeljebb néhány új szabályt tudnak hozzáadni a meglévőkhöz. Ezek azonban nem egyszerűsítő szabályok, mint a nagyobb nyelvi változások esetében (Halle 1964, idézi Hopper–Traugott 1993. 205). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a gyermekek némileg eltérő grammatikájú nyelvet sajátíthatnak el a szüleiktől, úgy, hogy az output kvázi azonos marad. Ez úgy lehetséges, hogy egyazon grammatikai rendszer különböző szabályok révén is létrejöhet – a gyermekek szabályrendszere egy kicsit más lehet a szüleikéhez képest. Más szóval, mint Lightfoot (1991) véli, az eltérő generációk eltérő módon állíthatják be a paramétereket.