Itt-ott akad néhány szervezet, amelyik – belátásból vagy kényszerből – igyekszik kibújni a mono- és az interdiszciplináris világlátásból. A diszciplínák az idő folyamán specializálódtak. Basarab Nicolescu nyomán 1300-ban hét diszciplínába sorolták a gondolkodókat. 1950-ben ötvennégy diszciplínába, 1975-ben majd kétezerbe. Ma több mint nyolcezer diszciplínát emlegetnek. Lehetetlen egyetlen diszciplína keretein belül újsütetű kiutat találni, de ebből nem következik, hogy tetszőlegesen választhatók meg a diszciplínák. „Természet anyánk nem szereti a túlzott specializációt” (Taleb, 2012:388). A valóság nem teszi meg azt a szívességet, hogy egyetlen diszciplínán belül legyen. Talán, ha a diszciplínákon túli – transzdiszciplináris – hozzáállást elfogadók kapnak egy kis teret, akkor közelebb lehetnénk a valóság megismeréséhez. A diszciplínákon túli hozzáállás nem törekszik uralkodni a többi diszciplína fölött. Itt és most nem a diszciplínák fölé, hanem azokon túl szeretnénk jutni, és onnan látni a szervezetek vezethetőségét. Ehhez ki kell repülni a tanult diszciplínánk ketrecéből, és egy diszciplínákon túli fogalomvilággal – metaforákkal – kell próbálkozni. Mindenki a saját diszciplínájának a rabja, és a saját fogalomvilágából és módszereiből indulhat ki. A nagy kérdés az, hogy muszáj-e a tanult diszciplínánk ketrecének fogságában maradni. Valamikor a filozófia volt a diszciplínák „királya”. Ma úgy néz ki a világ, hogy a pozitivista gondolkodók mindenkit a fizika kalitkájába akarnak beterelni, ahol a valóságot kauzális kapcsolatokkal javasolt leírni. A tudományra hivatkozva még le is nézik azokat a puha diszciplínákban gondolkodókat, akik a világot másként látják, mint a fizikusok. Ha túl akarunk lépni a diszciplínákon, és elfogadjuk, hogy diszciplínamentesen izgalmas nekirugaszkodni az új fenoménoknak, akkor nem fogunk sóvárogni sem a saját, sem a szomszéd ketrece felé.