Térészlelésnek nevezzük a tárgyak helyzetének, irányának, méretének, kiterjedésének érzékelését (Sekuler & Blake, 2004). A térirányok leképezése a testséma fejlettségének függvénye, mely a szervezet és a környezet, valamint a szervezet és annak részei között fennálló térbeli relációinak ismeretén alapul, ezeknek az információknak egy funkcionális egységbe, perceptuális sémába való rendeződése. A testséma tehát a vizuális téri referencia-rendszer központja, érthető, hogy a térirányok leképezése a fejlődés kezdetén a saját testen történik (Fazekasné Dr. Fenyvesi, 2013). Ez a folyamat 4–10 életév között zajlik, legintenzívebben 5–7 év között. Ennek függvényében a kisóvodások a valódi térirányok szerinti tájékozódásra még nem képesek. Az első lépés 3-4 éves korban a domináns kéz felismerése, majd a jobb és a bal kéz segítségével a szimmetrikus testrészek megkülönböztetése. Ezt követően a mozgásos élménymaradványok és a saját test részei mellett a vizuális támpontok kapnak szerepet a tájékozódásban. A térészlelés az alapja a téri tájékozódásnak, amely a térészlelés segítségével történő térbeli eligazodás, mely így érthető módon az alapvető irányok (fel, le, mellé, mögé,stb.) és térbeli viszonyítások (alatta, rajta, közötte) stabil ismeretén alapul. A tájékozódásban fontos az iránykövetés képessége, az 5 éves gyermekek iránykövetése viszonylagosan stabil (Fazekasné Dr. Fenyvesi, 2013). Az iskolába lépő gyermeknél válik lényegessé a tárgyak, elemek viszonyainak és összefüggéseinek felismerése, ezek fogalmakban való pontos kifejezése (szélesebb, több, kisebb). A formafelismerés, az alaklátás, az alakállandósság kiegészülve a térészlelés és téri tájékozódás és iránykövetés képességeivel, együtt alkotják az írás és olvasás alapfeltételeit (d – p – b) (Fazekasné Dr. Fenyvesi, 2013).