A metaetika vagy analitikus etika az etika ismeretelmélete, az etikáról, mint filozófiai tudományról való gondolkodás.1 Feladata az etika által használt fogalmak (pl. erkölcs, jó, rossz, helyes, helytelen stb.) jelentésének elemzése, az érvelés logikájának, szabályainak vizsgálata, analízise. Mint láttuk, Platón és Arisztotelész számára a normatív etika szerves része volt a metaetikai kérdések tisztázása etikai rendszerük megalapozásaként, de a metaetika önálló tudományszakká csak a 20. század közepén vált. A mai metaetika voltaképpen az erkölcsi nyelvet elemzi, és azt, hogy milyen viszony van a tényítéletek és az értékítéletek között. Arról azonban nem foglal állást, hogy a konkrét erkölcsi kijelentések helyesek-e, vagy nem. Ezt az állásfoglalást azért kerüli el, mert a platóni és arisztotelészi normatív etikát elutasító skót filozófus, David Hume (1711–1776) óta sokan úgy gondolják, hogy a tudomány csak azzal foglalkozhat, ami van (vagyis amit elemezni lehet), csak ezekről a tényekről fogalmazhat meg igazságértékkel bíró állításokat, egy normáról vagy egy parancsról nem, mivel az önmagában nem lehet sem igaz, sem pedig hamis.2 Nézzünk erre egy példát! Ha meg kell állapítanom, hogy egy ember éppen felemeli-e a kezét, vagy nem, arról igazságértékkel bíró állítást tehetek: Igen, a keze fel van emelve, vagy nem, a keze nincs felemelve. Ha azonban azt a parancsot kell elemeznem, hogy „Kezeket fel!”, ilyen igazságértékkel bíró állítást nem tehetek, mert csak a már megvalósult tényeket elemezhetjük. Ráadásul a felszólítás és a megvalósulás között nem szükségszerű a kapcsolat, mivel a felszólított személy vagy felemeli a kezét, vagy nem, esetleg elszalad, de mindezt nem a felszólítás, hanem a megvalósult cselekvés alapján állapíthatom meg. Hume szerint tehát a „vanból” (ti. a létező dolgok leírásából) nem következik a „legyen”, és ez a levezethetetlenség elvágja egymástól a tények és az értékek világát.3