A kifejezés az ógörög to deon (= „ami kell, szükséges”) kifejezésből származik, amit ma elsősorban kötelességnek fordítunk. A deontológiai etikákat ebből adódóan kötelességetikáknak is szokás nevezni, azonban a szakirodalomban az előbbi kifejezés honosodott meg leginkább. Az irányzat alapkoncepciója így hangzik: erkölcsi cselekedetünk egyedüli mércéje a kötelesség szerint való cselekedet. A deontológiai érvelés szerint azt a cselekedetet tekinthetjük erkölcsileg helyesnek, amely összhangban van az uralkodó szabályokkal, tekintet nélkül az egyedi szituációra és a cselekedet végkifejletére, vagyis a következményére. A „Hogyan kell élnem?” kérdésre tehát a deontológiai válasz: „Mindenkor teljesítsd kötelességedet, tartsd tiszteletben az erkölcsi szabályokat!” Vagyis a mindenki által érvényesnek tartott normákat még akkor is be kell tartanunk, ha ezzel több embert hozunk kedvezőtlenebb helyzetbe, mint ha a szabályok megszegésével járnánk el. Így azt mondhatjuk, hogy egy erkölcsi szabály vagy norma akkor rendelkezik deontológiai ismérvekkel, ha a körülményekre való tekintet nélkül és a következményektől függetlenül parancsol meg valamit: aki teljesíti erkölcsi kötelességeit, annak cselekedete erkölcsileg helyes, aki nem, annak pedig helytelen. Látható, hogy ez a koncepció eléggé rigorózus, merev, mivel semmi esetre sem hajlandó eltérni a kőbe vésett szabályoktól, ezért abszolutistának szokás tekinteni. A deontológiák perspektívájából ennek indoklása az, hogy az egyén nem veheti a bátorságot ahhoz, hogy az évszázadok vagy netán évezredek alatt kikristályosodott, letisztult, megnemesedett szabályokat egyénileg és egyedileg felrúgja. A szabályok ereje éppen abból fakad, hogy ilyen hosszú ideje betartják, illetve a társadalom betartatja azokat, s így azok nem esetlegesek, hanem éppenséggel az emberiség (pontosabban az adott társadalom) érdekeit hivatottak szolgálni. Ebből adódóan e szabályok megtartása már önmagában is értéket képvisel, függetlenül a következményektől.