Quintilianus jellemzése szerint a „falusias, pásztori Múzsa” (Musa illa rustica et pastoralis) nemcsak a fórumtól, hanem magától a várostól is visszaborzad (Inst. or. X.1.55). S valóban, a műfaj ókori történetében egyetlen költeményt találunk, mely ennek a sarkalatos műfaji elvárásnak az áthágásán alapul. A VII. ekloga Corydon Rómában tett látogatását beszéli el, a Kr. u. 57-ben a Campus Martiuson fölavatott, fából épült, de igen látványos kivitelezésű, káprázatos technikai megoldásokkal fölszerelt amphitheatrum részletes leírását foglalva bukolikus keretbe. A költemény egészét meghatározó antibukolikus irányultságra már Wernsdorf fölhívta a figyelmet, föltűnő azonban, hogy ennek okát nem a szokatlan, nagyvárosi téma (argumentum plane urbanum) beiktatásában lelte föl, sőt a tárgyválasztás eredetiségéről és annak szerencsés kidolgozásáról elismeréssel szólt. Nézete szerint az ekloga nem emiatt távolodik messze a pásztori költészet szellemiségétől (a natura carminis pastoralis).1 Ellenpéldaként korának bálványozott költőjére, Salomon Gessnerre hivatkozik: az ő Menalcas und Aeschines der Jäger c. idilljében egy vadász az életét megmentő pásztort hálából magával kívánja vinni a városba, Menalcas azonban semmi érdeklődést sem mutat a márvány paloták, arany serlegek és selyembe öltözött lányok iránt, mert a természetes árnyat adó ligeteket és a virágba boruló mezőket sokkal szebbnek látja: „Szebb a mesterség nélkül való árnyékos liget csavargó sikátorival; szebb a virágos hímes rét! Én is ültettem kunyhóm körül virágokat, majoránnát és rózsát és liliomot; s látnád csak be szépek forrásaink! magas kősziklarepedésekből omlanak azok, vagy a bokrokból a dombokon, s végig szaladják a réteket. Nem, én nem megyek a városba.” (Kazinczy Ferenc ford.).