A rendszerváltás lényegében ugyanazt a kérdést tette fel mindenhol a képviselőkre vonatkozóan: milyen típusú politikai elitre van szükség – és milyen elfogadható? Ezek a kérdések adják a hátterét az új csoportnak, és jelentik a szelekciós korlátokat is. Természetesen felkészült személyekre volt szükség a feladatokhoz, és nem függetlenül a korábbi rendszer e tekintetben kialakított sztereotípiájától ez a magas kvalifikációt jelentette. Szükség volt arra is, hogy bizonyos menedzseri-vezetői képességekkel rendelkezzen az új csoport, ami magyarázza azt a toleranciát, amellyel az új rendszer viseltetik a korábbi rendszerben szerzett különféle tapasztalat iránt, bár a legmagasabb pozíciókban lévők kihagyásával. Ugyanakkor bizonyos csoportok alacsony szintű képviselete és a kisebbségi problémával szembeni általános érzéketlenség (gondoljunk a nőkre és az etnikai kisebbségekre) összefügghet azzal, hogy a radikális-plebejus képviselet eszméje lejáratódott a kommunista időszakban. Az új demokratikus parlamentek sokkal „elitistábbak”, kevésbé „tükrözik” a társadalmat. A piacosodás folyamatai szintén hatottak a parlamenti képviselők összetételére, amit jelez az üzleti szereplők relatíve magas aránya. Ahogy a képviseletről szóló részben megállapítottuk: az átmenet nyertesei a magasan képzett és üzleti kapcsolatokkal bíró szereplők voltak. Összességében a konvergencia jelensége leginkább a társadalmi-demográfiai jellemzőkben mutatkozik meg. A képviselők új csoportja homogén a végzettség, a végzettség iránya és az életkor tekintetében. Ugyanígy megfigyelhető a nők alacsony (bár emelkedő) aránya, valamint az állami szektorból érkezők arányának csökkenése.