A légkör és az óceánok állandó kölcsönhatásban vannak egymással. Jelentős mértékben az óceánok biztosítják a légkör számára a vizet, valamint a légköri vízkörzés elősegítése érdekében aeroszol részecskéket (tengeri só, dimetil-szulfidból keletkező szulfát; lásd 2.2.2. rész), kondenzációs magvakat is bocsátanak a levegőbe. Ugyanakkor a légkörből a vízen kívül a tengerbe is érkeznek különböző anyagok, amelyek az óceánok nitrát-, és általában nyomanyag-tartalmához jelentősen hozzájárulnak (lásd 4.6. táblázat). A szelek mozgatják az óceánokat és az északi irányú hőszállítást a két környezeti szféra közösen bonyolítja le (lásd 4.1. ábra). Az óceánok hőtároló képessége nagyobb, mint a légköré. Ebből következik, hogy az óceánok partján kevésbé szélsőséges az éghajlat, mint a szárazföldek belsejében, sokkal kisebb a hőmérséklet évi ingása. Az éghajlatot alapvetően befolyásolják a tengeráramlások. Így például ÉszakEurópa nyugati felének viszonylag enyhe éghajlata a Golf-áramlásnak köszönhető. A 4.2.3. részben láttuk, hogy a nagy óceáni szállítószalag működtetésében az Atlantióceán északi területein megfigyelhető óceáni leáramlás fontos szerepet játszik. Ráadásul ez a hatalmas leáramlási rendszer a felszín közeléből elszállítja a viszonylag nagy szén-dioxid-koncentrációjú vizet, ezzel elősegítve az emberi tevékenység miatt a légkörbe kerülő CO2-gáz egy részének kivonását. Ez a rendszer azonban csak akkor maradhat fenn, ha a jelenlegi körülmények változatlanok maradnak. Ha az Atlanti-óceán északi részén a víz sótartalma valamilyen ok miatt csökkenne (pl. a poláris jégtakaró részleges elolvadása miatt), vagy a tenger felmelegedne (pl. a 2.7.1. részben vázolt globális felmelegedés miatt), ez a tengeráramlásokban, következésképpen az éghajlatban drasztikus változásokat okozna. Az ember kiváltotta éghajlatváltozás nem lenne folyamatos, mint azt az éghajlati modellekben feltételezik (lásd 2.7.1. rész).