Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


Petőfi Sándor: János vitéz. Népmese (1845)

Petőfi Sándor János vitéz című műve explicit műfajmegjelöléssel, népmeseként jelent meg 1845 tavaszán, ugyanakkor ez a szöveghez társított műfajmegjelölés és a megfelelő olvasási mód alkalmazása az értelmezők számára a kezdetektől több szempontból is problematikusnak bizonyult. Az 1990-es években a műről szóló szakirodalom valószínűleg ezért is vetette fel a János vitéz kétséges műfajisága kapcsán többek között a tündérmesék szerkezeti felépítésére vonatkozó proppi morfológia1 alkalmazhatóságának kérdését.2 A hat tündérmesetípus invenciózus kombinációján alapuló,3 számos egyetemes népmesemotívumot felvonultató4 János vitéz morfológiai elemzéséből egyfelől az tűnt ki, hogy felépítését tekintve ezen irodalmi mű egy olyan, meglehetősen bonyolult, három menetből álló szerkezetet alakít ki, amely mindegyik menetében, ha ismétlődésekkel, felcserélődésekkel és hiátusokkal elhajlik is a szóbeliségben hagyományozott tündérmesék szigorú szerkezeti sémájától, mégis alapvetően a károkozás és a kárfelszámolás közötti pályán futtatja végig a mű cselekményét, és ezenközben a V. Ja. Propp morfológiájában meghatározott funkciók és szerepkörök igen nagy hányadát realizálja. A tündérmesék szerkezeti sémáját alapul véve tehát a János vitéz három menetet, három mesei narratívát tartalmaz: az első a faluba való visszatéréssel fejeződne be, de mivel az „esküvő” záróelemet nem tartalmazza, ezért nyitott marad, ebbe az első menetbe ékelődik be a második menet, amely a franciaországi kalandokat tartalmazza, a harmadik menet pedig Iluska halálától kezdődik és a költemény végéig tart, a „helyreállított házasság” funkcióval zárulva. Másfelől ugyanakkor az is világossá vált, hogy morfológiai szempontból bizonyos jelenetek (így a zsiványtanya-, fazekas-, sötétség országa és temetői jelenet) sértik a tündérmeséi cselekményépítkezési sémák szabályait; feltűnően hangsúlyos az adományozási funkciócsoport szerepe a műben, s ezek egy részében az adományozás eredményeképpen a számkivetett, vándorló hős nem varázserejű tárgyakat kap (ami a tündérmesékben általában az adományozási funkciócsoport lényege), hanem a beavatás és befogadás aktusával valamely közösség tagja lesz vagy lenne. Emellett a szerepkörök megvalósítása során a cselekményt elindító konfliktusban, vagyis az első menetben morfológiai szempontból a hős károkozó is, így tehát amennyiben a mesei szabályok szerint a károkozó megsemmisítése lenne a cél, ezt a hős csupán önmegsemmisítéssel hajthatná végre, a harmadik menetben pedig, amikor viszont a hős és a károkozó szerepe világosan elválik, a hős a károkozás ellenakciójaként saját halálát nevezi meg.5 Összességében, kezdetben a célképzet hiánya, majd pedig a halál mint célkitűzés, tehát a hős céltalansága és halálvágya ellentmond a magyar népmeséi hősök világszemléletének. Az alábbiakban többek között a János vitéznek e műfaj i normákat sértő jellegzetességeit próbálom meg közelebbről szemügyre venni. Emellett szóbeli szöveghagyomány és irodalmi mű kapcsolatát vizsgálom, majd a fejezet második részében a János vitéz 19. századi recepcióját mutatom be, abból a szempontból, hogy miként tudták értelmezni az olvasók a műfaji kezdeményezésnek tekinthető szöveg befogadása során a szerző azon gesztusát, hogy művéhez a népmese műfajmegjelölést rendelte.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave