Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


Gömör, Borsod, Zemplén

Az 1817-ben Rimaszombatban született Tompa Mihály elszegényedett nemesi (tudatú) család1 gyermeke volt. Édesanyja – egy rimaszombati csizmadiamester lánya – korán meghalt, apja céhen kívüli vándor csizmadia, öccse henteslegény volt, mostohaöccse a miskolci porcelángyárban dolgozott edényfestőként.2 Tompát ötéves korában a Borsod megyében, Igrici községben3 élő apai nagyszülei vették magukhoz. Tompa barátja, a Borsodban élő Lévay József 1869-es emlékbeszédében így jellemezte Tompa családját: „A Tompa család régi idő óta Borsodvármegye igriczi helységében otthonos. Egyszerű, mezei szegény emberek, kiknek se hirök, se igényök nem terjedt túl falujok szűk határán.”4 A család helyzetéről a Tompa-család történetét okiratokkal dokumentáló Nagy Sándor az alábbiakat írta: „Tompa György5 nagyon szerény vagyont örökölt: kis alacsony házat, mely azóta már régen összeomlott, néhány hold földet s a gazdag, büszke, harmincz-negyvenholdas igriczi nemesek között csak a »gyalog«-ok lenézett osztályához tartozott, kik ló, kocsi hiányában gyalog voltak kénytelenek járni. Különben a nemzetség Igricziben állandóan a szegények közé tartozott s sem a községi, sem az egyházi életben nem szerepelt.”6 A Gömör–Borsod helyváltoztatásnak azonban Tompa7 és különösen életrajzírói8 szerint megvolt az a jelentősége, hogy Tompa az etnikailag-nyelvileg heterogén Gömörből a „tiszta magyarságú” Alföldre került. 1821-től 1832-ig, 15 éves koráig Tompa Igriciben nevelkedett, itt járta ki az elemi iskolát. Bihari György, igrici rektor9 közbenjárására – aki a nála inaskodó fiú tehetségét felismerte – kerülhetett be Tompa 1832-ben a sárospataki református kollégiumba mint két helybeli tehetős nemesi család fiainak szolgadiákja.10

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave