A magyar folklorisztikai mesekutatás főbb irányainak áttekintése után1 egy másik okra szeretnék kitérni azok közül, amelyek meglátásom szerint a kora 19. századi magyar meseszövegek feltárásának és értelmezésének hiányához vagy elhanyagolásához vezethettek. Ez a koncepcionális probléma röviden szólva az, hogy az 1860-as évekig lejegyezett magyar mesék java részével a folklorisztika talán azért nem tudott mit kezdeni, mert nem tudta a maga számára megnyugtatóan azonosítani a szövegek státusát, magyarul azt, hogy az adott, mesei motívumokat, mesei szüzsét felvonultató szöveg népmese-e, vagy sem, és ha nem (egyértelműen) a népi kultúra, a folklór „autentikus” terméke, akkor vizsgálata a folklorisztika érdekkörébe és kompetenciájába tartozik-e. Másfelől pedig voltak olyan korabeli mesei szövegek, melyeket irodalmi meseként lehetett kategorizálni, mivel azok szerzői névhez kötve, az elitkultúra fórumain, az írásbeliségben jelentek meg (pl. Petőfi, Tompa, Arany és mások művei), s ezért ezek elsősorban az irodalomtörténet körében nyertek tárgyalást. Az irodalmi meseként klasszifikált szövegek esetében a folklorisztika általában a népmeséi motívumokat és azok párhuzamait próbálta azonosítani, de alapjában véve ezeket az irodalomtudomány vizsgálati körébe utalta. Ugyanakkor a 19. század első felében lejegyzett mesei szövegek kapcsán az a szokatlan és paradoxnak tűnő helyzet állt elő, hogy előbb jelentek meg magyar nyelven szerzői névhez és az írásbeliséghez köthető irodalmi mesék, mint népköltési szövegként lejegyzett, illetve ilyen státusú szövegként kezelt és közreadott népmesék. Ráadásul Petőfi, Tompa és Arany esetében (János vitéz, Népregék, népmondák, Rózsa és Ibolya) ezek az irodalmi mesék maguk népmese/néprege műfajmegnevezéssel láttak napvilágot az 1840-es évek derekán, de már ezt megelőzően, az 1820-as évek végétől számos pórrege, néprege, tündérrege műfaj-megjelölésű szöveg jelent meg a kor sajtótermékeiben.2