1998 októberében egy esős napon ügyeletben voltam az Országos Baleseti Intézetben. Késő délután hoztak be egy súlyos koponyasérült 12 éves kislányt. Busz mögül lépett ki és egy teherautó ütötte el. Eszméletlen állapotban került be egyik oldali tág pupillával. A CT-vizsgálat komolyabb térszűkítő koponyaűri vérzést nem mutatott, csak agyduzzadást, melyet az oedema okozott. Ahogy a koponyaűri nyomás nő az agyduzzadás miatt, egy idő után bekövetkezik az agyi beékelődés és beáll a légzés- és keringésbénulás, meghal a beteg. 1900 körül az idegsebészet egyik megalapítója az amerikai Harvey Cushing írt először a nagyméretű koponyacsont-elvételről mint nyomáscsökkentő sebészi módszerről. Azóta számtalan cikk készült a kérdésről, tanulmányok (koreai, vietnami háborúban), de érdekes módon nem hoztak egyértelmű eredményt a logikus sebészi megfontolásról. Így a módszer az idegsebészeti irányelvekben, mint ultimum refugium választható megoldásként szerepelt 1998-ban. Főleg a fiatalabb lelkes idegsebészek próbálkoztak a megoldással, ahogy én is korábban, de hamar beláttuk, hogy nem hoz eredményt a látványos és heroikus beavatkozás. A legsúlyosabb koponyasérülteknél ugyanúgy 80% körüli maradt a halálozási arány, mint korábban. Jómagam is átéltem ezeket a sikertelenségeket, így 1998-ra felhagytam a próbálkozásokkal és negativisztikusan álltam a kérdéshez. Így azon az októberi esős késő délutánon szomorúan közöltem a teljesen összetört szülőkkel, hogy nem tudunk mit csinálni a koponyaűri nyomással, gyermekük meg fog halni rövid időn belül. A konzervatív kezelés, a vízelvonás ilyen fokú agyduzzadásnál ugyanis kevés. Érdemes itt megjegyezni, hogy azt is megfigyelték a kutatók, hogy az egyik fő oka a sikertelen műtéteknek az a tény, hogy amikor a kemény agyburok kinyitása megtörténik, az elődomborodó agy felszíni vénáit, majd az artériáit az agyburokszél elszorítja. Így egy a csontelvétel okozta rövid nyomásesés után a vénás elfolyás zavara miatt még jobban elkezd duzzadni az agy.