Az indoeurópai nyelvtudomány némileg túllépett a „klasszikus ókortudomány” határain, hiszen keleti nyelvekkel is foglalkozott. Ezek azonban (óiráni, óind) a görög és a latin rokonai voltak. Az ókori Kelet területeivel való politikai és gazdasági kapcsolatok elevenné válásával e területek ókori múltja iránt is megnőtt az érdeklődés. Sikerült megfejteni az egyiptomi hieroglif írást és nyelvét (Jean-François Champollion, 1821), majd fokról fokra az óperzsa, illetve mezopotámiai ékírást és nyelveket (az első lépést Georg Friedrich Grotefend tette meg 1837-ben), a 20. század elején pedig a hettita nyelvet (Bedřich Hrozny). Ezzel hozzáférhetővé váltak a területek történetének és művelődésének írásos emlékei. Mivel azonban egyfelől Európa az ókori Keletről korábban jobbára csak azt tudta, ami a Bibliában volt, ez pedig a teológia körébe tartozott, másfelől a klasszikus ókortudomány művelői nem siettek tudomást venni az ókori keleti forrásanyagról, az ókori Kelet meginduló kutatása a görög-római ókor kutatásától meglehetősen különválva folyt. A görög-római ókor kutatói többnyire még később is úgy érezték, hogy az ókori Kelet számukra inkább csak mellékes peremterület. Ez a szemlélet sok tekintetben még ma is érezteti hatását.