Magyarországon az ókor kutatása mindehhez képest a 19. században erős lemaradásban volt. Ebben több tényező is közrejátszott. Az ókorhoz való viszony a közművelődés rendszerében a középkoréhoz hasonlított: a felhasználhatóság volt a döntő szempont. A latin nyelvet a középiskolában meg kellett tanulni, ez eszköz volt a magasabb műveltség megszerzéséhez, de nem tanulás vagy éppen kutatás tárgya önmagában. Tanszéke az egyetemen nem volt – bár a régészetnek és az éremtannak igen, sőt jeles művelői is akadtak, mint Schönvisner István (1738–1818) és Katancsich Péter (1750–1825). Latin szerzőket az esztétika oktatása keretében olvastak valamelyest. A görög tanulására néhány hónap jutott. A kérdésnek a használhatóság szempontjából való megítélését erősítette a felvilágosodás haszonelvű oktatáselgondolása, ami a napóleoni háborúk korának és az azt követő időszaknak a gazdasági nehézségei közt érthető is. Erősítette továbbá, hogy a latin nyelv 1844-ig – bár 1791-től csökkenő mértékben – hivatalos nyelv volt, s ennyiben „hasznos”, viszont a polgári nemzeti haladásért küzdők, megint csak érthetően, éppen ezért a haladás kerékkötőjének tartották. Ha nem is sokan, de akadtak jól képzett filológusok, mint a Göttingenben Heynénél tanult Schedius Lajos (1768–1847) és Budai Ézsaiás (1766–1841), de egyikükből sem lett a modern magyar klasszika-filológia megalapítója, mert ennek nem voltak meg a feltételei, és társadalmi igény sem volt rá. Tőlük is csak nyelvtanítást vártak, szövegek magyarázatos iskolai kiadását, tankönyveket. (Budaitól meg is kapták.) A haladás ügyében fáradozók inkább az angol közgazdaságtan vagy a francia forradalom eszméi iránt érdeklődtek, nem a filológia iránt. Ami kevés a század első felében történt, az mégis inkább nekik köszönhető, s a Tudományos Gyűjtemény lapjain olvasható. A magyar ókortudománynak ez az a korszaka volt, amikor a szaktudomány még nem alakult ki, amikor a szellem általánosan művelt emberei művelik a tudományt, mint a humanizmus első szakaszában. Ami iránt valós igény mutatkozott, éppen a nemzeti nyelv pallérozása érdekében, az a fordítás volt. (Azonban úgy vélték, ehhez elég bizonyos nyelvtudás, amelyet az iskola is megad.) Fordítások készültek is szép számban, de nagyon különböző színvonalon.