A két világháború közti időben a magyar ókortudomány – legalábbis egyes vonatkozásokban – az európai élvonalba emelkedett. Marót Károly (1885–1963) pályája még a világháború előtt indult, de kezdettől a költészet, a folklór és az etnológia, valamint a lélektan iránti érdeklődés jellemezte. (Elsősorban a homérosi költészet iránt érdeklődött, de fiatalabb éveiben a modern líra, különösen Ady költészete iránt is.) A három érdeklődési kör együttes alkalmazása vezette a 20. század tízes és húszas éveiben Homérosszal kapcsolatosan írt dolgozataiban, majd a húszas évek közepén írt, mélylélektani megalapozottságú költészetelméleti tanulmányaiban. Ezek szerint a költészetben bizonyos állandó, az ösztönvilágban gyökerező meghatározó és lényegükben változatlan elemek történetileg változó formában jelennek meg. Ezt az elméletet azután az epikus költészet vizsgálatában hasznosította. A gyökerükben erő- és nagyságérzet-növelő, azt biztosítani hivatott felsorolások (katalógusok) az idők folyamán más-más társadalmi vagy esztétikai funkcióban hatnak. Később elgondolását egyén és közösség viszonyáról a költői alkotás és hagyományozás szempontjából is kidolgozta. Az egyénnek a közösségben visszhangra találó, mert annak kimondatlan érzéseiben gyökerező és azt megfogalmazó költészetét nevezte közköltészetnek. Ezzel vélte feloldhatónak népköltészet és műköltészet különbségét, de így határozta meg a homérosi költészet jellegét is. (Arany János látta hasonlóan a homérosi költészetet.)