1950 után a példakép már Magyarországon is a sztálini szellemben leegyszerűsített marxizmusra épülő szovjet ókortudomány lett. Ennek is voltak hasznos hatásai. Nálunk is előtérbe kerültek az addig nem nagyon művelt társadalomtörténeti kutatások, felvirágzott a vallástörténet (némileg sajátos ellentétben a Kerényi-féle vallástudomány-elgondolással). Ugyanakkor a hátráltató tényezők is hasonlóak voltak, kivált az ötvenes években. Később a korlátozások valamelyest enyhültek, s az ókortudományi kutatások viszonylag szabadon folyhattak. Ez a munka minden nehézség ellenére magas színvonalon folyt, amihez jelentősen hozzájárult, hogy – más kutatók mellett – a Kerényi- és Alföldi-tanítványok munkássága is ekkor bontakozott ki, a mesterek szellemében, de korántsem mindig az ő útjukon. Az ókori Kelet kutatása nálunk eladdig páratlan mértékben felvirágzott. A kutatók egy része – köztük Trencsényi-Waldapfel Imre (1908–1970), Hahn István (1913–1984) és Harmatta János (1917–2004) – az ókori keleti nyelvekben éppoly járatos volt, mint a görögben és a latinban, és ezt a Kelet kutatásában történeti, művelődéstörténeti, vallástörténeti vonatkozásokban hasznosította is. Szilágyi János György (1918–2016) nemcsak a klasszika-archeológiában szerzett világszerte ismert nevet, hanem fontos dolgozatokat írt Ovidiusról vagy Lukianosról is. Az ókortudomány egyetemessége azonban rajtuk kívül is sokak munkásságában lett valóság. Emellett a magyar ókortudományban egy addig nem művelt terület is művelőre talált. A görög matematika történetének kutatásában Szabó Árpád (1913–2001) tört új utat nemzetközi elismeréstől övezve. Kimutatta, hogyan lett a görög matematika az eleata filozófia hatására deduktív tudománnyá, és feltárta számos matematikai fogalom eredetét. Munkássága sajnos folytatás nélkül maradt.