Ebben a fejezetben Polányi saját posztkritikai filozófiáját, a 8. fejezetben bemutatott bizalmi programot állítja szembe a kritikai filozófiával. Kritikai filozófia alatt a kétely, szkepticizmus szisztematikus hangsúlyozását érti, amely az objektivista törekvés logikus következménye. Idesorolja Descartes-ot, Locke-ot (még a 8. fejezetben), Hume-ot és Kantot is. Azért nem a kétely szisztematikus alkalmazásáról beszél, mert ezt lehetetlennek tartja, amely ennek megfelelően soha nem is történhetett meg a történelem során. Például Hume-ról úgy tartja, hogy hajlamos volt nyíltan félretenni a kétely módszerét, amikor ellentmondásokba ütközött, mások ugyanezt leplezetten tették. Polányi azonosítja a kétely fajtáit több szempont szerint: hallgatólagos, implicit vagy explicit; kontradiktórikus vagy agnosztikus; a helyszíne a bíróság, a vallás vagy a tudomány. A vallási kétely kritikája egyben a vallás kritikájának is tekinthető: Polányi egyfelől hálás a racionalistáknak, hogy az évszázados dogmákat kitartó szenvedéllyel ostromolták, másrészt a vallás elvetése helyett azt javasolja, hogy tekintsük azt egy heurisztikus intellektuális rendszernek, amelynek nagy szerepe lehet az egyén életének irányításában, illetve hiánya problémákat okozhat. Az olyan állításokat, mint hogy „Isten létezik”, nem tekinti tényállításoknak, inkább a vallásgyakorlás jóváhagyásának. Nyilvánvaló a szöveg alapján, hogy Polányi hívőnek tartja magát, de az általa bemutatott vallásvízióban.