Folytatom tovább ezeket a spekulációkat, és azt kérdezem, lehet e jelentőségük az agy működésének kérdésében. Amennyire látom, a legkínálkozóbb lehetőség az agy alakíthatóságának jelensége. Emlékezzünk vissza, hogy az agy nem teljesen olyan, mint egy számítógép, inkább egy folyamatosan változó számítógéphez hasonlíthatna. E változásokat láthatóan az okozza, hogy a kinövő vagy visszahúzódó dendrittüskéken szinapszisok keletkeznek vagy szűnnek meg (lásd 9. fejezet; 9.15. ábra). Megkockáztatom azt a gondolatot, hogy ezt a növekedést vagy összehúzódást valami hasonló szabályozhatja, mint a kvázikristályok növekedésének folyamatait. Tehát nem csak egy lehetséges alternatív elrendezés kerül kipróbálásra, hanem hatalmas számú, amely mind tagja egy komplex lineáris szuperpozíciónak. Amíg ezen alternatívák hatásai az egygraviton- (vagy valami más) szint alatt maradnak, addig valóban együtt élnek (és az U-kvantummechanika szabályai szerint majdnem változatlanul kell együtt élniük). E szint alatt egyidejű, szuperponált számítások kezdődhetnek, tökéletes összhangban a kvantumszámítógép elveivel. Valószínűtlennek látszik azonban, hogy e szuperpozíciók hosszasan fennmaradjanak, minthogy az idegi jelek elektromos mezőket hoznak létre, amelyek lényegesen megzavarják a környező anyagot (bár a myelinhüvelyek segíthetnek a szigetelésben). Tegyük fel, hogy a számítások ilyen szuperpozíciói legalább annyi ideig fennmaradhatnak, amíg ténylegesen kiszámítanak valami lényegeset, mielőtt elérnék az egygraviton- (vagy akármilyen) szintet. Egy ilyen számítás sikeres eredménye olyan „cél” volna, mint a kvázikristály-növekedés egyszerű energiaminimalizáló „célja”. E „cél” elérése tehát a kvázikristály sikeres növekedéséhez hasonlít!