Az elmúlt néhány évtizedben az elektronikus számítógépek technológiája óriási léptekkel haladt előre. Nem is lehet sok kétségünk afelől, hogy a következő évtizedekben további nagy haladást érnek majd el sebességben, kapacitásban és a logikai tervezés területén. Előfordulhat, hogy a ma számítógépei holnap olyan lomhának és kezdetlegesnek tűnnek majd, mint amilyeneknek a tegnap mechanikus számológépeit látjuk ma. A fejlődés iramában van valami már-már ijesztő. A számítógépek már számos olyan feladatot képesek elvégezni, amely korábban az emberi gondolkodás kizárólagos hatáskörébe tartozott, és olyan sebességgel és pontossággal, ami messze felülmúlja az ember által elérhetőt. Ahhoz már régen hozzászoktunk, hogy a gépek legyőznek bennünket fizikai értelemben. Ez nem okoz semmiféle lelki gyötrelmet. Ellenkezőleg, nagyon is örülünk, hogy vannak olyan eszközeink, amelyek nagy sebességgel röpítenek az utakon – ötször gyorsabban, mint a legfürgébb atléták –, vagy amelyek gödröket tudnak ásni, a már haszontalan épületeket lerombolni, a felszínt átalakítani, s mindezt olyan ütemben, hogy a több tucat emberből álló munkacsapatok csúfosan lemaradnának mögöttük. Még csodálatosabbak azok a gépeink, amelyek olyan fizikai képességekkel ruháznak fel minket, amelyekről azelőtt álmodni sem mertünk: képesek felemelni az égbe és néhány óra alatt átröpíteni az óceán túlsó partjára. Ezek a teljesítmények nem bántják büszkeségünket. De hogy gondolkodnának! – Hiszen ez annyira emberi kiváltság! Végül is ez a képesség tette lehetővé, hogy átlépjük fizikai korlátainkat, ez volt az, amelyik az embert a többi élőlény fölé emelte. Ha a gépek egy napon túltehetnek rajtunk ebben az egyetlen fontos tulajdonságban, amelyben felsőbbrendűnek képzeltük magunkat, nem veszik-e akkor át teremtményeink tőlünk ezt a páratlan felsőbbrendűséget?