Tudatosságérzésünk középpontjában áll az idő múlásának érzékelése. Úgy látszik, örökké előre mozgunk, egy határozott múltból egy bizonytalan jövőbe. A múltnak, úgy érezzük, vége, semmit sem lehet vele tenni. Változtathatatlan, és bizonyos értelemben már „ott kint” van. Jelenlegi tudásunk a múltról feljegyzéseinkből, emlékeinkből és az ezekből levont következtetéseinkből származhat, de a múlt valóságát nem szoktuk kétségbe vonni. A múlt egy dolog volt, és (most) már csak egy dolog lehet. Ami történt, megtörtént, most már sem mi, sem bárki más semmit nem tud tenni róla! A jövő viszont még határozatlannak látszik, lehet ilyen, lehet olyan. Ezt a „választást” talán egyértelműen rögzítik a fizikai törvények, talán részben hozzájárulnak saját döntéseink is (vagy a Jóisten); mindenesetre úgy látszik, a „választást” még meg kell tenni. Akármilyen irányban is dől el a jövő „valósága”, az mind csupán lehetőségnek látszik. Ahogy tudatosan észleljük az idő múlását, a hatalmas és látszólag meghatározatlan jövő legközelebbi része folyamatosan valósággá válik, belép a rögzített múltba. Olykor az lehet az érzésünk, hogy mi magunk személyesen „felelősek” vagyunk, mert némiképp befolyásoljuk annak a speciális jövőnek a kiválasztását, amely ténylegesen megvalósul, és állandósul a múlt valóságában. Még gyakrabban tehetetlen szemlélőnek érezzük magunkat – talán megkönnyebbültnek, megszabadulván a felelősségtől –, amikor a meghatározott múlt lassan, de kérlelhetetlenül nyomul előre a bizonytalan jövőbe.