A legtöbb görög polisban azok számítottak polgárnak, akik apai és anyai ágon egyaránt polgároktól származtak, és akiket a polgárok testülete (koinónia tón politón) polgárnak minősített (vö. 2. fejezet bevezetője). Ha valaki polgárnak adta ki magát, noha nem volt az, olyan súlyos bűnt követett el, hogy megtorlásként azonnal eladták rabszolgának (vö. Neaira perével, 4.1.5.). Amikor Periklés Kr. e. 451/450-ben meghozta polgárjogi törvényét, amelyben szigorúan, apai és anyai részről is athéni polgári származáshoz kötötte a polgárjogot, mindazokat, akik eltitkolták nem tiszta származásukat, eladták rabszolgának. Ezeknek az „álpolgároknak” a száma Plutarchos (Periklés. 37) szerint kis híján elérte az ötezret. Ez a szám akkor látszik csak igazán hatalmasnak, ha hozzávesszük, hogy Plutarchos szerint csak 14 040 polgár tudta igazolni athéni származását (vö. 5.1.). Amiből két dolog is következik. Egyrészt az, hogy bármilyen kockázatos is volt, érdemesnek tűnt vállalni a veszélyt a polgárjoggal járó előnyökért. A másik pedig az, hogy Kr. e. 451-ben minden negyedik athéni polgár „álpolgár” volt, aki származása miatt nem érdemelte meg a polités státust. Feltehetőleg nem minden homályos származású szabad adta ki magát athéni polgárnak, így ez az ötezer csaló csak a jéghegy csúcsa volt. Ha csak minden második tisztázatlan származású személy adta ki magát polgárnak (márpedig gyanús lett volna, ha mindegyikük ezt tette volna), már legalább tízezer olyan szabad emberrel számolhatunk, aki vagy nem osztható be nyugodt lelkiismerettel egyetlen hagyományos, nagyobb népességi kategóriába, rétegbe sem, vagy metoikos volt. A Kr. e. 4. század végén mindenesetre 21 000 athéni polgár mellett nem kevesebb, mint 10 000 metoikost, felszabadított rabszolgát és nothost találunk (Athénaios 272c). A görög polisok népességének vizsgálatánál jóval nagyobb szerepet kell tulajdonítani e nem-polgároknak, mint eddig tették. A nem-polgárok egy jól körülhatárolható csoportját a vegyesházasságokból (polgár-nem polgár) született gyerekek jelentették. Ilyen volt pl. Periklésnek Aspasiától született fia, az ifjabb Periklés. Őket ugyanúgy nothosnak (törvénytelen gyerek) tekintették, mint a házasságon kívüli kapcsolatból származó gyerekeket (Pollux 3, 21). A nothosok ki voltak zárva az örökösödésből. Ha egy politésnek nem volt se törvényes fia, se törvényes lánya, de volt egy törvénytelen fia, az örökség az apa oldalági rokonaira szállt, nem a nothosra. A nothosok természetesen nem tölthettek be semmiféle tisztséget, nem voltak választók és választhatók, csak abban az esetben, ha polgárjogot adományoztak nekik (mint ez az ifjabb Periklés esetében történt). Ugyanakkor a nothosok nem számítottak metoikosnak, xenosnak (külföldinek) pedig különösen nem, hiszen athéni polgártól származtak, egy athéni polgár házában nőttek föl, és ráadásul nyilvánvalóan Athénban születtek. A helyzetüket meglepő módon a Kr. e. 411-ben, illetve 404-ben létrejött oligarchikus rendszerek gyakorlata világítja meg legjobban. Kr. e. 411-ben a négyszázak az athéni polgárjogot vagyoni cenzus alapján 5000 emberre korlátozták, noha legalább 9000 jogosult lett volna Athénban. Kr. e. 404-ben a harminc zsarnok 3000 polgárra korlátozta a polgárjogot, vagyis a jogosultak közül még többen maradtak ki. Arról nem szólnak forrásaink, hogy azok, akik nem részesültek a polgárjogból, de korábban polgárok voltak, milyen státust nyertek el. Ők sem lehettek sem xenosok, sem metoikosok (Lotze 1981, 178). Elképzelhető tehát, hogy éppen a nagyszámú nothos mintájára egyfajta – a metoikosok és politések között lebegő – réteget alkottak, amely népesebb volt, mint a polgároké. Ha Kr. e. 451/450-ben csak mintegy tízezer nothosszal számoltunk, a jelenség az athéni polgárok számára nem lehetett sem szokatlan, sem új. Az más kérdés, hogy e köztes nothos-réteg társadalmi-gazdasági szerepéről alig tudunk valamit, de nyilvánvaló, hogy nélkülük Athén és a többi állam (pl. Spárta, vö. 5.4.3.) társadalomképe egészen más lett volna.