547. Polybios 12, 4, 5: Nem haboztam megerősíteni szóban és írásban, hogy a város alapításáról (apoikia) szóló történetek közül Aristotelés változata igazabb, mint amit Timaios elbeszél. Úgy tudom, hogy a lokrisiak maguk azt vallják, hogy atyáik azt a változatot hagyományozták rájuk, amit Aristotelés mond el, nem azt, amit Timaios. Erre a következő bizonyítékokat hozzák fel: először is, hogy az őseiktől rájuk szállt összes dicsőség nőktől, nem férfiaktól való (például a „száz nemesi ház” dicsősége). […] (6) Mindebből az következik, hogy inkább kell hitelt adnunk Aristotelésnek, mint Timaiosnak. És ami most következik, teljes képtelenség. Mert balgaság lenne feltételezni – amint ő megjegyzi –, hogy a lakedaimóniak szövetségeseinek rabszolgái nem veszik át uraik rokonszenvét azok barátai iránt. Hiszen azok, akik egyszer rabszolgaságra jutottak, nemcsak uraik érzelmeit igyekeznek színleg utánozni, hanem megpróbálnak ugyanolyan rokoni és baráti kapcsolatokat is kialakítani. […] A lokrisiak városukat az asszonyokról nevezték el, és úgy téve, mintha kapcsolatban állnának anyai részről <a másik Lokrisszal>, megújították az asszonyoktól származó ősi barátságokat és szövetségeket. Ezért az a tény, hogy az athéniak elpusztították a földjeiket, nem bizonyítja, hogy Aristotelés állítása hamis. Mert az előbb elmondottak alapján valószínű, hogy még ha tízszeresen is rabszolgák lettek volna, akik Lokrisból elhajóztak és partra szálltak Itáliában, akkor is barátságot kötöttek volna a lakedaimóniakkal. Ezek után az egyetlen dolog, ami elvárható az athéniaktól, hogy ellenségüknek tekintsék a lokrisiakat. […] Hogy lehetne hát az, kérdem, hogy a spártaiak, akik a legszebb korban lévő férfiakat hazaküldték gyermekeket nemzeni, ugyanezt a lokrisiaknak nem engedték volna meg? Ez nemcsak kevéssé valószínű, hanem a tények is ellentmondanak neki. (Mert sem a spártaiak nem akarták megakadályozni a lokrisiaikat annak megtételében, amit ők megtettek – ez valóban különös is lett volna –, sem a lokrisiak nem szándékoztak pontosan ugyanúgy viselkedni, mint a lakedaimóniak. Mert a spártaiaknál az volt az ősi törvény, hogy három vagy négy férfinak volt egy felesége, főleg ha sokan voltak testvérek, és a születő gyermek közösnek számított. Amikor egy férfi elegendő gyermeket nemzett, mindennapi szép szokás volt, hogy feleségét egyik barátjának adja.) Így a lokrisiak, akiket nem kötött ilyen átok, mint a spártaiakat, sem olyan eskü, amit azok tettek – miszerint nem térnek addig haza, amíg el nem pusztítják Messénét –, nem is utánozták a lakedaimóniakat abban, hogy csapatostul küldik haza a férfiakat feleségeikhez, hanem sorban egymás után tértek haza, és ritkán adtak időt a feleségüknek, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsenek rabszolgáikkal, mint férjeikkel, és még inkább a fiatal lányoknak, így ez volt a kivándorlás oka. […]