A többsejtű eukarióták aránylag későn, csak mintegy 750 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön (Maynard-Smith 1969). Nagyon egyszerű lenne most azt az elméletet felépíteni, hogy a többsejtűek autogenezise lényegében nem más, mint egyszerű megismétlése azoknak az organizációs eseményeknek, amelyek az eukarióta sejtet létrehozták. Vagyis az eukarióta sejtek megjelenése létrehozott egy eukarióta 0-rendszert, eukarióta komponensekkel, és az ezek közötti kölcsönhatás az előbb leírtak teljes analógiájára kialakította a többsejtűeket. Több elgondolkodtató jelenség alapján ezt az egyszerű megoldást nem tartjuk kielégítőnek. Az eukarióta többsejtűekben nem alakult ki olyan szeparált szaporodási mechanizmus, amilyen a prokarióták osztódására vagy az eukarióták mitózisára hasonlítana. Ezekben a szaporodási mechanizmusokban az egysejtű, akár pro- akár eukarióta, lényegében kettéválik, és a benne lévő komponensek két leánysejtben nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg. A többsejtűek szaporodásában ez a ritkább, inkább az alacsonyabb rendű fajokra jellemző mód, és még ezek esetében is vitatható a hasonlóság. Itt ugyanis arról van szó, hogy az alacsonyabb rendűek testi sejtjeinek bármelyike képes regenerálni az egész többsejtű szervezetet. Nincsen szó valamilyen speciális új szaporodási mechanizmusról, csupán a komponens saját szaporodási módjának a felhasználásáról. A magasabb rendűek effajta regenerálóképessége egészen minimális, és szaporodásuk jellegzetessége, hogy átmegy egy sejtes fázison, vagyis a magasabb rendű szervezet tulajdonképpen nem képes a teljes értékű replikációra, csupán arra, hogy strukturális organizációját minden generációban megszüntetve, az ivarsejtekből kialakuló zigótán mint eukarióta sejten keresztül újra elindítsa a többsejtű organizáció autogenezisét, az egyedfejlődést.